Annyiszor veszekedtünk már a mögöttünk álló néhány évben, hogy azt lassan egy olasz família is megirigyelhetné tőlünk. Számtalanszor vágtunk egymás fejéhez olyan dolgokat, amiknek a felét sem gondoltuk komolyan , s talán mindkettőnk gondolataiban megfordult már az is , hogy jobb volna külön utakon folytatni. Mert egyszerűbb lenne, mert lehet , hogy mással jobb is lehetne, mert többet érdemelnénk , de az is lehet , hogy mégsem nekünk való ez a kapcsolatosdi. Sok minden át tud futni az ember agyán, mikor elönti az idegbaj és hirtelen azt is elfelejti, hogy a szerelme, nem pedig az ellensége áll előtte. Hát ilyenek ezek a kapcsolatok. Legalábbis nálunk.
Ma , mikor eljöttem tőle a kórházból, erősen elgondolkoztam. Egy hete már, hogy megbetegedett, én pedig egyedül maradtam itthon, az életünkben, melyben minden kettőnkre van berendezve. A napok hónapoknak tűnnek és azt hiszem, én még soha életemben nem szerettem ennél jobban . Ahhoz azonban, hogy mindezt képessé váljak felismerni (és bevallani) , szükségem volt arra is, hogy el tudjak engedni néhány görcsös elképzelést, melyek mindezidáig megakadályoztak abban, hogy működőképes kapcsolatot tarthassak fenn egy másik emberrel (szándékosan nem a boldog szót használtam ) .
5 lehetséges indok, amiért nem épp működőképesek a mai párkapcsolatok :
- Irreális elvárások:
Nem, nem azokról a dolgokról beszélek, amiket kedvelni tudunk - nem tudunk a másik nemben. Mert az, hogy nekem a sportos testalkat jön be és azt választom a mackós helyett, az még nem irreális elvárás. Azonban, mikor jó előre meghatározom , hogy milyen kinézetű, anyagi helyzetű és jellemű partnert szeretnék magam mellé, majd egyre rácsodálkozom , hogy még mindig szingli vagyok vagy neadjisten' a 4. örök szerelemnek hitt idegent engedtem el az életemből, akkor elkezdhetek gondolkozni azon, hogy talán tényleg túl komplikáltak az elvárásaim. Mert bármennyire hidegzuhanyként is fog érni néhány embert most az, amit mondok: de basszus, senki sem tökéletes. Te sem és én sem. Nem létezik a tündérmesékben fehérlovacskázó colgatetotal mosolyú hercegecske (bocs, ha leromboltam az álmaid ) . Jószerével csak olyan délceg kispolgárok futkosnak körülötted ezrével, akikből Igazi válhatna akár számodra is. Ha hagynád. Akkor működhetnének a mai kapcsolatok, ha leszámolnánk az irreális elvárásokkal.
- Boldogságfétis
Hasonlatos az előző ponthoz, mikor is olyan elképzelések élnek a fejünkben , amik egyszerűen nem is léteznek. S ha a nem létező elképzelések nem teljesültek, fejvesztve menekülünk a kapcsolatunkból. Ilyen a boldogság hajhászása is, holott olyan, hogy gond, nézeteltérés, szomorúság nélküli élet, egész egyszerűen nem is létezik. Maximum ideig-- óráig.
Jóban - rosszban , még a halál el nem választ, hangzik az eskü a JóIsten színe előtt. Ahogy telik az idő és fakul a jóban, egyre kevésbé akarunk kitartani abban a bizonyos rosszban is.
Ahelyett, hogy megpróbálnánk helyrehozni, megjavítani azt a nyomorult csapot, abban a bizonyos házban, inkább felgyújtjuk az egészet és veszünk egy másikat. Majd, miután ott is elromlik valami, mert hát az élet már csak ilyen , ismét szedjük a sátorfánkat. Nincs boldogság, nehézségek nélkül. Pont. Ha le tudnánk számolni a boldogságfétisünkkel, működhetnének a mai párkapcsolatok.
- Tenni nem akarás
Szorosan kapcsolódik az előző ponthoz. Mert bár szeretnénk folyamatosan boldogok lenni, egyre csak nem vagyunk képesek megtanulni , hogy az nem jön magától. És babusgatás nélkül, nem is marad sokáig.
K@rva sokat kell küzdeni azért, hogy két, egymás számára Igazinak hitt idegen előbb összecsiszolódjon, majd évek múltán is értékes kincsként vigyázzon egymásra.
Hát az nincs meg ma sokakban. A cselekvési hajlandóság. Helyesbítek. Egyre kevesebbekben van tenni akarás. Megszoktuk ugyanis, hogy minden karnyújtásnyira van tőlünk, s a legkisebb erőlködés nélkül meg is szerezhetjük magunknak. Na most, a párkapcsolat nem ilyen. Nem elég megszerezni, meg is kellene tartani. Azért meg kénytelenek leszünk dolgozni. Ha nem csak a csodákra várnánk, hanem képesek lennénk tenni is a párkapcsolatunkért, akár működhetne is.
- Kiskapuk
A napokban olvastam egy cikket, aminek az volt a címe, hogy aki igazán szeret , annak nincsen B terve - ez nagyon megmaradt bennem. Nincsen talonban tartott lehetséges szerető, sem dugipénzek, sem alternatív jövőképek. Ám egyre kevésbé vagyunk képesek arra, hogy az életünket, a szó legszorosabb értelmében megosszuk egy másik emberrel. Mert az kockázatos. Annak tétje van. S manapság már nem szeretünk felelősséget vállalni a döntéseinkért, de olykor még önmagunkért sem. Ha képessé válnánk száz százalékosan beengedni valakit az életünkbe, minden korábbi csalódás ellenére is, működhetne a párkapcsolat.
- Mert megérdemlem...
Jár nekem. A jó. A még jobb. És még az annál is jobb. Ezért ahelyett, hogy a meglévő kapcsolatunkat ápolgatnánk, bajlódjon vele a fene! felkiáltással, inkább gyorsan jobbra húzom a tinderen azt a cuki pasast. Biztosan boldogabb leszek vele, mint most vagyok.
Ha igazi kanapécoelho lennék , akkor most szó szerint idézném, de mivel coelho férfi és kanapém sincs, úgy írom le, ahogy emlékszem rá : elvesztettél egy drágakövet, még kavicsokat szedegettél .
Ha nem kergetnénk hiú ábrándokat éss kutatnánk folyton egy talán nem is létező jobbat, még működhetne is a párkapcsolatunk.
Kivételek mindezek alól természetesen a bántalmazó, mérgező, alapjáraton is halálraítélt kapcsolatok és társaik. Csak felsoroltam 5 szubjektív pontot, melyek szerény véleményem és eddigi tapasztalataim alapján a mai párkapcsolatok halálát okozzák - okozhatják. Én már megküzdöttem velük. Remélem nem jönnek újak.
Ti mit gondoltok ?
