Én vagyok az az ember, aki hajlamos mindent megkérdőjelezni és képes olykor még saját szent meggyőződésein is változtatni , feláldozva azt, a személyiségfejlődés oltárán. Hát ez fog történni most is és akkor is, ha nem leszek népszerű általa . Ismét kötelességemnek érzem, hogy ellentmondjak a több ezres követőtáborral rendelkező trénerek hadának, akik felhevült testtel, izgalomtól habzó szájjal (jópénzért) szajkózzák követőiknek, hogy márpedig : Engedd el azt a nyomorult múltat, te b@rom! - Nekünk is sikerült, ne bénázzál már !
Anagyfrancokat! Küldeném nyakon az összeset ... Tudom, rendkívül kiábrándító vagyok most , de a fejlett igazságérzetem képtelen elfogadni ekkora hazugságokat! Mert igen, mindazok, akik azt állítják, hogy simán lehetséges új életet kezdeni, hogy igenis van tiszta lap , azok mind óriásit hazudnak (és sajnos nekik még fizetnek is érte ) . Szerencsétlen követőik az előadás után még évekig ostorozzák magukat, amiért olyan szerencsétlenek, hogy nekik ez az elengedés dolog sem sikerül ....
/ #sajátélmény hashtag, ha neadj' ég , valami úton - módon mégis népszerű lennék , kell , hogy lássák a követőim, milyen trendi vagyok. Ja nem, csak láttam a neten, hogy így kell - szerk. /
Gyorsan tisztázzunk is valamit! Olyan , hogy új élet, nem létezik. Nem törölhetjük ki a múltunkat, nem tehetünk úgy, mintha mi sem történt volna. Illetve tehetünk, de csak ideig - óráig. Az elfojtott dolgaink idővel, így vagy úgy, de megbosszulják önmagukat. Feldolgozatlan rossz élményeink, traumáink, termékeny táptalajt jelentenek számos betegségnek, úgymint pl. depresszió vagy alkoholizmus. De tönkrkement kapcsolataink, rossz életkörülményeink okozói is legtöbbször a múltunkban keresendők. Mert azok a dolgok tettek azzá, akik ma vagyunk. Ha nem történtek volna meg , teljesen más emberek lennénk és adott szituációkban is gyökeresen másképp viselkednénk.
Rengetegen vagyunk azonban, akik óriási terheket cipelnek. Akiknek egyre csak gyűlnek az élet rögös útjain begyűjtött sérelmek, sértések, fájdalmak , egyre csak pakoljuk a képzeletbeli hátizsákunkat , de soha nem veszünk ki belőle semmit sem. Más szóval , nem vagyunk képesek feldolgozni a múlt eseményeit. Vagy képesek lennénk, de nem tudjuk hogyan kell. S ilyenkor hajlamosabbá válunk elhinni a fentebb említett trénerek hazugságait, azokat , melyek egy új, terhek nélküli élet lehetőségét kínálják nekünk. Azt már tudjuk, hogy az, ebben a formában nem létezik. A jó hír viszont, hogy kőkemény munkával és jóadag önismerettel, képessé válhatunk arra, hogy helyén kezeljük a múlt fájdalmait és könnyebbé váljon az a bizonyos hátizsák. Mondom is gyorsan, hogyan :
Kezdjük ott, hogy attól, mert rossz dolgok történtek velünk, hibáztunk , bántottak és bántottunk, még értékes emberek vagyunk. Nem a múltunk határoz meg, ha és amennyiben hajlandóak vagyunk dolgozni rajta . Ehhez először is szükségünk lesz : időre.
- Mert első lépésként, gyászolnunk kell.
Itt rögtön két olyan dolgot is megemlítettem , mely valamely okból kifolyólag "kiment a divatból" . Mert egyszerűen nincs időnk semmire, pláne nem gyászolni. Hisz nem sírunk, erősek vagyunk , ó , hát rajtunk ugyan semmi nem üthet sebet! Ha mégis, akkor meg gyorsan talpra kell állni, hisz luxussá vált az az idő , amelyet "kesergéssel" töltünk. Pedig igenis szükségünk van arra, hogy
ha padlót fogtunk, kicsit lent is maradhassunk.
Hogy kimondhassuk, igen, ez most veszettül fáj és időre van szükségem ahhoz, hogy újra a kék eget lássam a felhők helyett. Rohadtul fog fájni igen, de ez kell ahhoz , hogy tovább tudjunk lépni a következő lépcsőfokra.
- Amikor is Elfogadjuk azt , ami történt, amit átéltünk.
Nem, nem beletörődünk és ücsörgünk tétlenül még mindig a padlón, hanem elfogadjuk, már nem tudunk változtatni a megtörtént dolgokon, a hozzáállásunkat azonban, bármikor megváltoztathatjuk. Számomra mindig is ez jelentette a legnehezebb lépést. Tudatosítani magamban, hogy értékes ember vagyok, bármi is történjék velem önhibámból vagy önhibámon kívül. Folyamatos munkát igényel, de szükséges ahhoz, hogy még egy szinttel feljebb tudjunk lépni.
- Át kell alakítanunk a negatívat, pozitívvá.
Találnunk kell benne valamit, amitől többek, jobbak lettünk. Mert minden összeomlásban ott van a lehetőség is, hogy utána valami újat építhessük. Ebben az esetben is nekünk dolgozik az idő, hisz ahogy múlik, halványodik az emlék, fakul a fájdalom. Nem, nem múlik el, legalábbis nyomtalanul biztosan nem. De idővel könnyebben gondolunk egy tragédia árnyékában is, pozitív dolgokra. Mint például én, nagymamám elvesztése után 6 évvel, már nem a temetésre, a hiányra, a fájdalomra gondolok. Nem. A nevetését hallom, fülemben csengnek a bölcsességei és hálás vagyok azért, hogy jobb emberré tett. Ha mindezekkel nagy nehezen, rengeteg fájdalom és könnycunamik árán megvagyunk, akkor megtehetjük az utolsó lépést is.
- El kell engednünk
Ez most elég hülyén hangzik így, hisz az egész bejegyzés arról szólt, hogy az lehetetlen, hogy hazugság. Nyugalom, nem hibbantam meg , az elengedés szó itt a negatív érzésekre vonatkozik, nem az egész múltadra. Arra, ahogy a pozitív tapasztalások, a kőkemény önismeret lassan képes helyet szorítani a pozitív érzéseknek.
Hogy napról - napra erősebbé válsz, mert végigjártad a lépcsőfokokat. Jártál lenn, a pokol legmélyebb bugyraiban, de már látod a kék eget is, amit a padlón fekve még nem vehettél észre.
Ne engedd el a múltat! Fogadd el, dolgozz vele, dolgozd fel! Járd be az önismereti utat! Alakítsd át! És tudd, hogy értékes vagy, bármi is történt a múltadban!
Köszönöm a figyelmet!
Lélekhatár szerz.
