Mondhatom- e saját magamra, hogy márpedig én szép vagyok?
2018. június 09. írta: h.Szilvi_

Mondhatom- e saját magamra, hogy márpedig én szép vagyok?

Költői kérdés volt. Nyilván nem más fogja eldönti helyettem, hogy mi a véleményem és miket mondok magamra, de valahogy be kellett indítani ezt a jó kis beszélgetést - fura dolog egy gépnek írni, miközben előfordulhat, hogy az irományaimat rajtam kívül más is elolvassa - de félre már megint velem. Barátnőm nemrég szült és valami "isteni csoda" folytán sikerült némi plusz kilótól is megszabadulnia. Azt hittem, hogy akkor ennek most nagyon örülni fogunk, ám ahelyett, hogy járnánk az örömtáncot, csak a sopánkodás megy. Jajj, nem fogytam én annyit, még mindig kövér vagyok , jajj, jajj, és megint csak a jajj. Talán mindannyiunknak ismerős lehet a helyzet, ami volt szíves egyből beindítani az agytekervényeimet. Most akkor, hogy is van ez?

Ha más mondja, hogy szép vagyok, akkor is "illik" azt mondani, hogy oh, ne hülyéskedj már, túl elfogult, túl kedves, túl ilyenmegamolyan vagy? Magamra meg végképp beképzelt, önző, ördögtől való dolog olyat mondani, hogy anyukám, nem is vagy te olyan rossz bige? 

 

 

Azt mondják, hogy az öndicséret büdös. Meg azt is, hogy fogadjam el magam. Illetve az elvetemült pszichológiai szaklapokban olyat is olvastam már, hogy igenis dicsérjük meg önmagunkat, jót tesz. De most akkor kéremalássan, mi itt az igazság? Töredelmesen bevallom, hogy világ életemben introvertált (az írásom ne tévesszen meg ), kis szorongós lányka voltam, kívülről beképzeltnek tűnő attitűddel - nyilván a kemény álarc csak védekezési mechanizmus, de most nem ez a központi téma. Na, szóval. Soha nem tudtam bókokat elfogadni.

 

Ha azt mondták szép vagyok, zavartan nevetgéltem és azt gondoltam, hogy csóri biztosan mindenkit ezzel akar levenni a lábáról. Ha azt mondták, milyen különleges nő vagyok, általában az jutott eszembe, hogy szegény ember milyen nőkkel találkozhatott eddig, hogy tőlem van elájulva.

 

Bezzeg, ha lekövéreztek! Na, azt rögtön elhittem bárkinek. Pedig így utólag belegondolva, elég hiteltelenül hangzott egy nálam kétszer nagyobb ember szájából. Mikor blogolni kezdtem, rengeteg dicséretet kaptam ismeretlen emberektől, hogy milyen remekül írok és, hogy soha ne adjam fel. Jól esett, de nem mertem elhinni - máig sem hiszem, hogy istenadta tehetség lennék. De szenvedélyesen szeretem (igen, azt is - a szerk. ) így még mindig a "porondon" vagyok. Egyszer - kétszer belefutottam egy - egy trollba is, akiknek az aljas beszólásai néha elvették a kedvem mindentől. Évekig tartott, még megtanultam helyén kezelni ezeket. 

Idővel rájöttem ugyanis, hogy ha számodra idegen emberek, tehát nem az anyukád, veszik a fáradtságot és csak úgy megkeresnek azzal, hogy remek amit csinálsz, akkor valószínűleg úgy is van. Ha pedig a negatív beszólásoknál, előbb megnézed, hogy ki és miért mondja, könnyen rájöhetsz, hogy a rosszindulat, keserűség, olykor az irigység mondatja vele azokat. Aki rendben van magával, az másokat sem bánt. Tény. Meg az is, hogy ez engem nem vigasztal. De erről majd egy későbbi bejegyzésben "beszélgetünk". 

Már eljutottam tehát odáig, hogy képes vagyok a dicséretet elfogadni. Adni nem kellett megtanulnom, az mindig is jól ment. Sokakkal ellentétben én senkit sem szoktam sértegetni pusztán kedvtelésből, sem hobbiból, sem semmiért. Úgy tűnik, hogy nem is kellek így a világnak ... De hagyjuk a filozófiát is. 

Most mondhatnám magamra tehát, hogy aki tud, az tud és, hogy az okos nő is lehet szép, meg hasonlók, ám nem mondom (csak gondolom), mert nyilván beképzelt picsává avanzsálnék egy pillanat alatt, ha érdekelne (miért ne érdekelne). A kérdésem azonban még mindig megválaszolaltlanul lóg a levegőben, pedig azzal indítottam a bejegyzést. Fel kell tennem még egyszer tehát,

mondhatom -e azt önmagamra, hogy én, a nagybetűs Nő, okos és szép és tehetséges vagyok?

 

A pszichológus válaszol: igen! Yes! :) Mondtam én. 

A magyarázat pedig az, hogy felnőtt emberek lévén simán megtehetjük, hogy az önmagunkról alkotott képet nem mások véleményéhez igazítjuk. Már nem vagyunk gyerekek, nem kell megkérdeznünk  anyukánkat, hogy vajon szépen tudunk - e festeni vagy a főnökünk dícsérő szavaira sem kell ácsingóznunk, el tudjuk dönteni mi magunk is, hogy márpedig a fenébe is, igenis marhajó munkát végeztem -e vagy sem. ( Azért néha belefér, hogy anyutól is bezsebeljük a dicséretet, a főnitől meg a jó kis bónuszt.)

Summa summarum : 

Ha dicsérnek fogadd el, 

dicsérj másokat, ne szaladj el

és akkor se fukarkodj a szép szavakkal, ha önmagadról van szó. 

 


Köszönöm a figyelmet! 

H.Sz. 

Lélekhatár szerz. 

 

Köszönöm, ha megosztod! 

Kövesd a Lélekhatár blogot Facebookon és Instán is!

 

süti beállítások módosítása