Avagy a "Pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve".
Mindannyian átéltünk már kisebb-nagyobb szívfájdalmat. Egynéhányan akkora csalódásokat is elszenvedtünk, hogy hirtelen azt sem tudtuk, merre van az arra. Nem segített a fagyi, a sorozat maraton, de még a bor se és ráadásul a harmadik csomag 100-as papírzsebkendőt is elfújtuk.
De még mindig egy fikarcnyit sem lettünk jobban. Ekkor lépnek porondra az önjelölt segítőink. Meg az ő "jó" tanácsaik. Ezúton üzenném nekik, hogy bár tudjuk, a szájuk jó szándékkal mozog, ha kérhetjük, inkább mégse mondjanak olyanokat, hogy
Ne bánkódj, majd lesz jobb helyette!
Észnél vagy ember? Mi az, hogy jobb? És az, hogy lesz? Gondolkodjunk el mielőtt beszélünk, könyörgöm az égbe! Egy szakítófélben lévő ember, aki teszem azt évekig társkapcsolatban élt valakivel, akit szeretett, az nem fog tudni csak úgy egyszerűen hétfőről-keddre virradó reggelre belezúgni másba.
Aki meg tud, az nyilván nem volt szerelmes. (A két hétig tartó "hosszú" szexkapcsi nem tartozik ide. Normál szerelmi viszonyokról beszélgetünk, melyek tovább tartottak két napnál)
Ne sírj, azzal nem leszel előrébb!
Á tényleg? Akkor mi a francot csináljak, meséld már el?! Verjem szét a berendezést? Igyam halálra magam? Vagy tegyek úgy, mintha mi sem történt volna? Az kényelmesebb lenne, nem igaz?
A rohanó mindennapokban ugyanis, rohadtul kényelmetlen, mikor valaki szenved. Egyrészt nem tudjuk mihez kezdjünk vele, másrészt meg akkorát fordult a világ, hogy kevés lájkért ér, igen, minden másért teljességgel felesleges bömbölni.
Jaj, úgysem voltatok egymáshoz valók!
Ezzel egyáltalán nem segítesz. Mert én, aki vinnyogva rílok' a sarokban, épp úgy érzem, hogy életem szerelmét veszítettem el. Akkor is, ha szerinted a legrosszabb partim volt. Te, mint külső szemlélő, aki nyilvánvalóan semmilyen érzelmi töltettel nem rendelkezel az én kapcsolatomat illetően, nem érezheted, amit én. Légyszi ne tegyél úgy, mintha ez nem így lenne.
Szedd már össze magad végre!
Ja igen, felejtsük el azt az egyszerű tényt, hogy egy kapcsolat "halála" épp olyan gyászmunkát igényelne, mintha ténylegesen elveszítettük volna szerettünket. Hiszen lényegében ez is egyfajta veszteség. A Miből- Én lett, a közös életből hirtelen egy rémisztő "szingli" lét, amiben fogalmam sincs, hogy mihez kezdjek. Ekkor szokott következni, a legrosszabb tanács mind közül:
Keress magadnak valaki mást!
Egyáltalán nem jó ötlet elsunyiskodni a gyászmunkát és fejest ugrani egy új kapcsolatba. Feldolgozatlan sérelmeink, fájdalmaink ugyanis, jönnek velünk, bármennyire is szerettünk volna megszabadulni tőlük. Így könnyedén előfordulhat, hogy a múlt szellemei megmérgezik majd a jelent is.
Tudjuk, hogy a fenti mondatok egytől-egyig segítő, jó szándékkal hangzanak el, ám mielőtt kimondanánk őket, gondoljuk végig, miken mehet keresztül az, aki épp most veszítette el a társát.
Hogyan érezhet az, aki alól kihúzták a talajt és kénytelen kellettlen új életet kell majd kezdenie, akkor is, ha adott esetben ő ezt egyáltalán nem akarta.
Ne lássuk el "jó" tanácsokkal, könyörgöm!
Jobb, ha hagyjuk kicsit egyedül lenni a könnyeivel. Majd ha már úgy látjuk, hogy jól esne neki, hát üljünk mellé. Bontsunk ki egy vöröset és meredjünk együtt a semmibe.
Mindig csak támogassunk, de soha ne oktassunk!
Köszönöm minden szenvedő nevében - üdv. a szerk.
