Amikor nem tudod, mi lesz, akkor kezdesz el élni
2019. december 05. írta: h.Szilvi_

Amikor nem tudod, mi lesz, akkor kezdesz el élni

Rengetegen küzdünk különféle gátlásokkal, szorongásokkal, de csak kevesen merünk igazán beszélni róluk. Miért? Mert gyengeségeinket vállalni önmagunk előtt, csak az egyik része, ha úgy tetszik, könnyebbik fele az önismereti munkánknak. Sebezhetőségünket, tökéletlenségünket mások előtt is bátran feltárni, kockáztatván azt, hogy így talán majd kevésbé fognak szeretni minket, na, az a tényleges feladatunk oroszlánrésze, amiből a legtöbben szeretnénk is inkább jól kimaradni. De vajon szükségünk van-e olyan szeretetre, amit csak akkor érdemlünk ki, ha ilyenek meg olyanok vagyunk és így vagy úgy viselkedünk?

shaman-2837843_1920.jpg

Ha a fenti kérdésre azt válaszoltuk, hogy köszi, de nekem ugyan semmi szükségem olyan emberek szeretetére, akik feltételekhez kötik azt, akkor bátran mondhatjuk, mi már a jó úton járunk. Hiszen a legtöbb szorongás és gátlás éppen azért munkálkodik bennünk olyan erősen, mert attól félünk, hogy nem vagyunk elég szerethetőek, kiváltképp, ha meglátják a valódi arcunkat a maga csupasz valóságában.  Rettegünk a megszégyenüléstől, ezért megpróbálunk inkább olyan szerepekben tetszelegni, amikről azt gondoljuk, sokkal elfogadhatóbbak, mint mi magunk lennénk a lepleink nélkül. Ahogy Feldmár András fogalmaz:

"Életünk két legmeghatározóbb mozgatórugója a szégyen és a szeretet." 

Azt, hogy mitől félünk, szorongunk és mitől alakultak ki bennünk a sokszor bénító gátlásaink, egy sor tényező befolyásolja. Kevesen tudják, de, mint annyi mindenben, ebben is szerepet játszik az öröklés, hiszen a szorongó szülő gyereke, a legtöbb esetben (nem törvényszerű, vannak kivételek) maga is szorongóvá válik. Nem beszélve az otthoni mintákról, a korai tapasztalatokról, majd a későbbiekben megélt esetleges kudarcélményekről, számunkra szégyenteljes történésekről. Ezek mind-mind együttesen járulnak hozzá ahhoz, hogy egy szép napon arra ébredjünk: kik vagyunk mi és kié ez az élet, amit élünk? 

Rengetegen álmodoztak fényes jövőről, karrierről, szép családról, ki-miről akkoriban, mikor még nem zuhant ránk a "sötét" valóság. A legtöbb ember ugyanis, a saját börtönében rekedt, s ennek hatására, bár nem (mindig) rosszindulatból, de másokat is megpróbál a saját keretei közé szorítani. Ki ne hallotta volna már a Ne csináld, túl kockázatos!; az Úgysem fog sikerülni!; vagy Kevés vagy te ehhez! kezdetű monológokat? Ilyen-olyan formán mindannyian találkozunk néhány ilyen és ehhez hasonló elbátortalanító hozzászólással, melynek hatására sajnos, sokunk dobta a sarokba féltve őrzött álmait. Az eredmény? Félresiklott életek, tévútra jutott életutak és a keserű szájíz: mit tehettem volna? Nekem úgy tűnik, tényleg csak ennyi jár. 

"Bár az ember számára a saját szégyenérzete vagy félelme szinte mindig objektívnek,megalapozottnak tűnik, számos esetben hibásan ítéljük meg a helyzetünket, gondolkodási torzításaink áldozatává válunk" -írja Bátran élni c. könyvében Almási Kitti klinikai szakszpichológus. Saját tapasztalatain és klienseinek történetén keresztül próbál választ adni a minket érintő igen fontos kérdésekben: miért érezzük azt, amit és hogyan változtathatunk rajta? 

Sokan félnek a pszichológiai témájú könyvektől, ám ez esetben semmi ok az aggodalomra. A doktornő emberi hangon, az orvostudomány nyelvezetét mellőzve, érthetően és végtelenül szerethető módon nyújt segítő kezet annak, akiben már megérett az elhatározás: változtatni akar magán és/vagy az életén. Nincsenek száraz tények, adatok vagy idegen szavak, amiket csak a "bennfentesek" értenek. Történetek vannak, gyógyulások, tapasztalatok és kapaszkodók mindannyiunk számára, mikor a hogyan? kérdésre keressük a saját válaszainkat. 

Nem kecsegtet könnyű úttal, sem csodás gyógyulással. Nem mossa át az agyunkat instant megoldásokkal, sem pozitív maszlagokkal. Segít látni a valóságot és mutat néhány utat, amin magunk is elindulhatunk a változás felé. Bármivel állunk is szemben, egyet mindig szem előtt kell tartanunk: igenis, képesek vagyunk önmagunkat alakítani. De tudnunk kell azt is, hogy nem léteznek csodaszerek és, hogy nincs minden problémára megoldás. Jellemzően olyasmikre gondolunk ez alatt, mint a halál vagy a tartós betegségek. Ebben az esetben ugyanis, nem az a feladatunk, hogy megváltoztassuk a megváltozhatatlant, hanem az, hogy megtanuljunk együtt élni vele, elviselhetővé tegyük azt. 

Egyetlen percig sem próbálja elhitetni velünk a könyv, hogy könnyű dolgunk lesz vagy azt, hogy nem fog fájni. Nagyon is fog. Ahogy Almási Kitti fogalmaz: "az életben bizonyos dolgokat csak roppant eltökéltség és sok szenvedés árán lehet érni". Sokan nem kérnek belőle. Mármint a szenvedésből. Mert azt gondolják, hogy el lehet menekülni a problémák elől. Pedig nem lehet. Hiszen

"attól, hogy mi nem foglalkozunk a problémával, a probléma még foglalkozik velünk." 

Bármennyire is próbáljuk rejtegetni, előbb-utóbb valamilyen formában előtör majd és mindenképp szembe kell néznünk vele. Ha máskor nem, hát életünk végén, mikor egyszeriben ráébredünk, hogy mennyi mindenből maradtunk ki a félelmeink, szorongásaink miatt és mennyire nem azt az életet éltük, amit annak idején álmodtunk magunknak. Ennek okán aztán, bármilyen kellemetlen dologról is van szó, célszerűbb, ha szembe nézünk vele és nem próbáljuk rejtegetni, hiszen egyszer úgyis megtalál. 

A könyv címe egyébként eredetileg az lett volna, hogy És akkor mi van?, utalván arra, hogy bármekkorának is tűnnek a félelmeink, valójában mindig rosszabb maga a rettegés, mint  a lehetséges legborzasztóbb végkimenetel. Ha feltesszük magunknak mindannyiszor az És akkor mi van? kérdést és válaszaink között nem szerepel a halál, akkor nagy valószínűséggel túl fogjuk élni. Ergo, bátornak kell lennünk és meglépni azt a valamit, bármennyire is félünk tőle. 

Belénk van kódolva a félelem, hiszen a túlélésünket szolgálja. Természetes dolog az, hogy félünk bizonyos dolgoktól és rendkívül hasznos is néhány helyzetben. Ám, ha a félelem már nem kapcsolódik konkrét veszélyhelyzetekhez, sokkal inkább állandósult szorongássá alakult, akkor, ha engedünk neki, beszűkíti majd az egész életünket. Ilyenkor kerülünk méltatlan helyzetekbe, ragadunk rossz kapcsolatokban, értékelődünk le a magunk és mások szemében is. 

Meg kell tanulnunk irányítani a félelmeinket, tudnunk kell összpontosítani a céljainkra, kőkeményen dolgozni egy olyan életért, amit mindig is élni szerettünk volna. Különböző megküzdési stratégiák elsajátításával, ha szükséges szakszerű segítség! igénybevételével, képessé válhatunk arra, hogy a külvilág helyett önmagunkra koncentráljunk és kihozzuk magunkból a lehető legtöbbet. Ehhez pedig az első lépés az, hogy megpróbálunk

Bátran élni. 

Ha tetszett a bejegyzés, oszd meg másokkal is. 

Továbbiakért kövesd a Lélekhatár Blog Facebook oldalát.