5 dolog, amit leggyakrabban megbánunk halálos ágyunkon
2021. november 30. írta: h.Szilvi_

5 dolog, amit leggyakrabban megbánunk halálos ágyunkon

Nem szeretünk arra gondolni, hogy az életünk véges, hogy egyszer mindannyian itt hagyjuk majd földi életünket. Pedig egy dolog már a kezdet kezdetén holtbiztos - senki sem élhet örökké. És tudom, hogy ezzel most senkinek nem mondtam újdonságot, de ha már ennyire tudjuk, amit tudnunk kell, akkor mégis miért nem úgy élünk, ahogy szerintünk érdemes lenne élnünk? Miért fontosabb mindig minden, minthogy a szívünk szava szerint cselekedjünk? Miért nem félünk attól, hogy a végén majd bánhatjuk?

Hát mégiscsak abban a hitben ringunk, hogy a halál olyasvalami, ami csak másokkal történik meg?     

pexels-nguy_n-thanh-ng_c-3995673.jpgKép: pexels 

A feltartóztathatatlanul  közelgő halál elfogadása teremti meg a lehetőséget arra, hogy a fennmaradó időben több értelmet és kielégülést találjunk az életünkben - írja Bronnie Ware Életkönyv című kötetében, mely lelombozó címe ellenére is hasznos olvasmány lehet mindazoknak, akik nem félnek szembenézni a valósággal. Az van ugyanis, hogy fogalmunk sincs, mennyi időnk maradt. Szeretjük hinni, hogy hosszú életünk lesz, boldog békeidőkkel a végén. De a helyzet az, hogy nem mindenkinek adatik meg, hogy élete alkonyán végig gondolhassa itt tartózkodásának lényeges momentumait és megbékéléssel készüljön fel utolsó útjára. 

Bronnie Ware sokáig nem találta a helyét a világban. Bankszektorban dolgozott hosszú évekig, ám folyton ott motoszkált a fejében egy gondolat, ez bizony nem az ő útja. Végül betegápolónak jelentkezett és haldoklóknak segített végnapjaikon.  A betegeivel való kapcsolatáról, tőlük kapott bölcsességekről és Bronnie életéről szól Életkönyv c. szerzeménye, mely könnyedén képes megváltoztatni, a fejlődésre nyitott olvasójának életét. A kötet szerzője ugyanis, a haldoklókkal való beszélgetések alapján összeállított egy "listát", azokról a dolgokról, amiket a legtöbben megbántak életük végén. Talán ha időben észbe kapunk, nekünk ezeket már nem kell megbánnunk.     

Néha csak sokkal később tudjuk meg, hogy egy adott pillanat más irányba fordította az életünket. Ebben a könyvben nagyon sok ilyen pillanatról írok. 

Első megbánás: Bárcsak lett volna bátorságom hűen élni önmagamhoz, ahelyett hogy mások elvárásainak akartam volna megfelelni 

Grace több, mint 50 évig volt házas és úgy élt, ahogy elvárták tőle. Hagyta, hogy zsarnok férje megkeserítse az életét. Mindvégig arról álmodozott, hogy egy szép napon felszabadul és boldog élete lesz. Csakhogy sosem lépett. Az élete végén döbbent rá, hogy már nincs több lehetősége, egyszerűen túl sokáig várt. Mindig igyekezett fenntartani a látszatot és megfelelni másoknak. És mit ért el vele? Sosem élte a maga szája íze szerint az életét és ezzel örök boldogtalanságra kárhoztatta saját magát. 

Mindannyiunknak ismerős lehet Grace története, hiszen ma minden oldalról az elvárások záporoznak felénk és, ha nem vigyázunk, közben könnyedén elveszíthetjük önmagunkat. Ha nem szeretnénk, hogy a végén szomorúan kelljen visszatekintenünk, fogadjuk meg Grace tanácsát: 

Hallgass a szívedre. Sose aggódj amiatt, hogy mit szólnak a többiek. 

Második megbánás: Bárcsak ne dolgoztam volna annyit

Mi sem aktuálisabb ugyebár; Sajnálatos módon ahhoz, hogy az ember talpon maradjon, megesik, hogy rengeteget kell dolgoznia, miközben elvesznek a lényeges dolgok. Pedig mi sem lesz fontosabb a végén, minthogy legyenek mellettünk olyanok, akiknek számítottunk. John történetén keresztül magunkénak fogjuk érezni azt az agyoncsépelt mondatot, hogy csak a mai napunk van. Nem szabad várni valamire, későbbre halasztani olyan dolgokat, amiket most is megtehetnénk, mert nem tudhatjuk, lesz-e még lehetőségünk megtenni azokat. 

Persze most, hogy itt ülök, és készülök meghalni, pontosan látom, hogy épp elég, ha valaki jó emberként éli le az életét.    

Harmadik megbánás: Bárcsak lett volna bátorságom kifejezni az érzéseimet 

"A bűntudat mérgez. Az érzések kifejezése a boldog élet előfeltétele." Falakat építünk magunk köré, hogy ne tudjanak mások megsebezni. De ha túl nagyra nőnek ezek a falak, nem tudnak majd minket igazán szeretni sem. Ne féljünk kimutatni az érzéseinket és mondjuk ki, ami a szívünket nyomja. Lehet, hogy párszor megsérülünk majd, de megéri, ha lesznek majd körülöttünk olyanok is, akik őszintén szeretnek bennünket. Az őszinteség mindennél többet ér. 

Mindenkinek meg kell halnia, azonban saját magunk választjuk meg, hogyan élünk.

Negyedik megbánás: Bárcsak tartottam volna a kapcsolatot a barátaimmal

A magány ölni tud. Talán többen tapasztaljuk meg ezt idejekorán, mint kellene. Nincs annál fontosabb, minthogy legyenek az életünkben olyan emberek, akik elfogadnak és szeretnek bennünket úgy, ahogy vagyunk. Távoltartani magunktól mindenkit, csak azért, hogy ne sérüljünk, egyszerű zsákutca. A végén nem számít majd más, csak az, hogy milyen emlékeket viszünk magunkkal és mit hagyjunk más emberek szívében magunk után. 

A válságos pillanatokban, a legnagyobb fájdalom idején azonban nem sok ember marad, aki kitart mellettünk. Akik mégis kitartanak, azok az igazi barátok. 

Ötödik megbánás: Bárcsak megengedtem volna magamnak, hogy boldogabb legyek

 A boldogsághoz néha tudatos erőfeszítésre van szükség. Szeretjük várni, hogy a boldogság kék madara magától az ablakunkba szálljon, és sopánkodunk, hogy mégsem jön az a fránya tollas, pedig néha éppen mi vagyunk azok, akik akkor sem vagyunk hajlandók észre venni őt, ha már régóta landolt a párkányunkon és a csőrével kopogtatja az ablakot. 

Hát, tényleg a mi választásunkon múlik. Ha azt hisszük, hogy nem érdemeljük meg a boldogságot, vagy ha magunkévá tesszük mások véleményét saját magunkról, akkor megakadályozzuk a saját boldogságunkat. Pedig nem azok vagyunk, amit mások gondolnak rólunk, nem igaz? Azzá válunk, amire engedélyt adunk magunknak. 

Bronnie könyve látszólag olyan kérdéseket feszeget, amikre magunktól is tudjuk a választ. De az igazság az, hogy nem elég ésszel tudni valamit, a gyakorlatban is tudnunk kell alkalmazni azt. Óriási bátorság kell ahhoz, hogy valaki el merjen indulni azon az úton, amit álmodott magának. És talán még nagyobb életigenlés kell ahhoz, hogy rajta is maradjon. Mert nem könnyű dolog szembe menni az elvárásokkal, az ítélkezéssel, És valljuk be, megküzdeni a kívülállóság érzésével sem épp egy leányálom. 

De ha mindezért egy önazonos, őszintén megélt élet a jutalom, akkor talán mégis megéri elindulni, nem igaz? 

   

süti beállítások módosítása