Mert az első "ütés" mindig betalál - fogalmazta meg nagyon helyesen egy kedves olvasóm nemrégiben. Ha támadások érnek minket, amik esetenként nagyon rosszul esnek, akkor szeretteink mindig olyanokkal vigasztalnak, minthogy ne vegyünk magunkra, sz@rjuk le vagy gondoljunk arra, hogy mások véleménye nem hozzánk tartozik.

Remek gondolatok és értem is a jó szándékot mögöttük, de ezek, akkor, az adott pillanatban, egyáltalán nem segítenek. Legalábbis első látásra nem. 

Attól, hogy tudjuk, sok a rosszindulatú ember és megjegyeztük már azt is, hogy nem szabad magunkra venni mások szemetét, egy-egy aljas húzás, akkor is könnyen övön alul érhet minket.

Hiába hangoztatjuk, hogy rólunk minden lepereg vagy, hogy nagy ívben... mások véleményére, a valóságban nagyon is megérinthet egy-két indokolatlan "támadás". Amivel önmagában semmi gond. Érző lények révén, a világ legtermészetesebb dolga, hogy érdekel  a környezetünk rólunk alkotott véleménye. 

Ráadásul kutatások is bizonyítják, hogy a negatív vélemények sokkal inkább befolyásolnak minket, mint a pozitívak. Talán már te is megfigyelted magadon, hogy hiába mondta x ember, mennyire szép vagy, ha y valaha is a képedbe vágta, hogy ronda vagy - hát tutira y véleményére emlékszel jobban. 

A sértés, negatív kritika betalál, igen. De, ha az első ütés után már nem hagyjuk, hogy egy következő pofon is lendülhessen felénk, akkor magunkra vettük ugyan, ideig-óráig mások szemetét, viszont nem őrizgetjük majd évekig azt.

Mindezt azonban, csak az tudja megvalósítani, aki megfelelő önismerettel rendelkezik. Aki tudja, milyen ember ő, hogy ő is épp olyan értékes, mint bárki más és tisztában van a saját erősségeivel, gyengeségeivel egyaránt. Az ilyen embernek hiába mondja bárki, hogy ő egy komplett idióta, ha tudja nagyon jól magáról azt, hogy ez egyáltalán nem igaz. 

Fontos fegyver lehet még a kezünkben az, ha önmagunkon kívül, a társadalom működésével is megismerkedünk kicsit közelebbről. Nem kell pszichológus diploma ahhoz, hogy magunkévá tegyünk néhány hasznos információt a többi emberről. 

Példának okáért, érdemes megvizsgálni, hogy ki és miért mondta azt nekünk, amit. Legszebb példa erre a kommentelési "kultúra" (szigorúan idézőjelben a kultúra szó). Hemzseg a net az arctalan trolloktól. Talán mondanom sem kell, hogy mennyit ér egy olyan ember szava, aki még az arcát sem vállalja. 

Egyébként meg általában tényleg azok bántanak másokat, akiknek magukkal van gondja - na, mondjuk ez rajtunk épp nem segít, mikor a mocskolódásaikat kell hallgatnunk. De ahelyett, hogy felhúznánk magunkat, az első ütés után, "sétáljunk el" - akár netes jelenlétről, akár a való életről beszélünk. 

Senkit nem kell győzködni, semmiről sem. Úgyis csak annyit látnak belőlünk, amennyit hajlandóak észrevenni.

Nagyon fontos lépés még, hogy felismerjük, melyik az indokolatlan támadás és melyik a jogos, építőszándékú kritika:

- aki segíteni szeretne, az valódi tényeket fog közölni, pl.: ezt vagy azt a szót rosszul írtad, ezt vagy azt nem egészen jól mondtad, azután érvekkel alátámasztja, hogy miért nem. Vagyis rávilágít a dologra és segít kijavítani azt. 

- aki ártani akar, az személyeskedik, külső dolgokkal, stílussal kötözködik és mindig tényként közli a saját véleményét. Nem támaszt alá, nem érvel és, ha nem fogadod el az álláspontját, egyre durvábban viselkedik majd. 

Miután jó alaposan megnéztük, ki -mit-miért mondott, megvizsgáltuk, hogy van-e bármilyen igazságalapja a dolognak, akkor léphet életbe a "Ne vedd magadra" mantra. De csak akkor. Mert az első ütés mindig betalál.