Berzsán Eszti illusztrátor lenyűgöző képei láttán folyton az az érzésem támad, hogy egy másik világba kerültem, ahol tényleg léteznek még csodák. Alkotásai mind egytől-egyig egyedi remekművek, melyeken keresztül megismerhetünk alkotójuk lelkéből is néhány szeletet. Pozitív személyisége, tehetsége és lenyűgöző alkotásai okán, mindenképp szerepelnie kellett az Inspiráló nők cikksorozatban, melyre szerencsémre, azonnal igent is mondott (innen is köszönöm neki). A cikksorozat legújabb részében tehát (előzőek, az interjú menüpont alatt), Berzsán Esztivel beszélgettünk. 

Már egész kicsi koromban világos volt, hogy a rajzolás mágikus hatást gyakorol rám és vonz, és ez az, amit a legjobban szeretek csinálni. Másfél éves voltam, és mindenkitől kértem, hogy rajzoljanak nekem, élveztem, ahogy rajzolnak, és én is imádtam rajzolni. Kis ovisként kilométer hosszú papírokat elrajzoltam képregényekkel, sorozatokkal, királylányos kalandokkal, hercegnőkkel, divatlányokkal… Meséket írtam, később regénykezdeményeket, naplókat. Írtam és rajzoltam, mindig is kikapcsolt a rajzolás, feloldotta bennem a napi feszültséget.

Rajzoltam, ha boldog voltam, ha szomorú, ha féltem valamitől, kirajzoltam magamból.

Nem gondolkodtam ezen, hogy mit szeretnék majd csinálni. Mindig az adott feladatra koncentráltam, hogy menjen a matek, a fizika, mert ezek a tárgyak nehezebben mentek. Jártam külön matekra - megszenvedtem vele. Figyeltem az órákon, megcsináltam a házikat, tehát mindig az adott akadályokat ugrottam át - és közben rajzoltam és rajzoltam. A gimit természetes volt, hogy a rajz irányába választottam, mert ennyire nagyon jól ment. Valahogy soha nem volt kérdés, hogy mit szeretnék csinálni. Természetes volt, mint a levegővétel. És most is az.

Nem én választottam pályát, hanem a pálya választott engem. Ebben biztos vagyok!

Így hát rajzszakkörök és művészkörök kísérték végig az általános iskolai és gimnáziumi tanulmányaimat délutánonként. Minden délutánom foglalt volt, mert rajzolni jártam több helyre is, és zenét tanultam, több, mint 2 évig zongoráztam. Imádom a zenét, az is egy olyan csatorna, amin ki tudok fejezni érzéseket, gondolatokat. Szóval a gimit rajz tagozaton végeztem a Teleki Blanka Gimnáziumban, ahol művésztanárok szélesítették a látókörünket és sokat rajzoltunk, tanultunk. Aztán elvégeztem a budapesti Dekoratőr Iskolát grafika szakon, ahol szintén képzőművészek és iparművészek oktattak.

Festészetet magán úton tanultam, a számítógépes grafikai programokat pedig a GTB kiadványszerkesztő iskolában grafika szakon sajátítottam el. Szerintem az ember a legeslegtöbbet saját maga gyakorlás és folyamatos rajzolás útján tud megtanulni, és a tanulás folyamata holtig tart, mindig fejlődünk, mindig rájövünk valami újra, képezzük magunkat. A fejlődés útján pedig maga a szenvedély hajt engem, amit az alkotás iránt egész életemben éreztem!

LH: Varázslatosak a képeid. Ha azok alapján kellene véleményt alkotnom rólad, azt mondanám, életszerető, pozitív személyiség lehetsz. Jól ítélnélek meg? 

Szerintem tökéletesen. És tudod mi a legjobb? Az, hogy ezt nekem el sem kell mondanom. Nem kell jellemeznem saját magamat, mert a képeim bemutatnak engem, beszélnek helyettem. Szerintem egy alkotót tökéletesen bemutatnak a saját alkotásai. Ugyanis képekkel, szabadon alkalmazott színekkel, formákkal, a képzelet határainak feszegetésével olyan hatásokat kelthetünk a saját és mások lelkében, amiket amúgy szavakkal nehezebb lenne elérni. 

A művészet gyógyít. Ezt sokszor hallani, de ez tényleg így van. Tapasztalom nap mint nap, és elkezdtem tudatosan használni a művészet erejét a közösségi oldalaimon (Instagramon, Facebookon és Tiktokon). Amikor valami fájdalom, traumatikus esemény nyomja az emberek lelkét, történik valami nagyon rossz, akkor segíteni akarok. Ez nem direkt-szándék, inkább ösztönös-szándék. Ezt úgy értem, hogy belülről jön, hogy valamit csak saját magamnak is le akarok rajzolni.

Kirajzolom magamból, ami fáj, ami rossz, ami nyomaszt.

De ezt meg is osztom a követőimmel. Nagyon nagyon sok levelet kapok. Megszámlálhatatlanul sokan írnak, hogy milyen sokat jelent nekik az oldalam, hogy mennyire szeretik a képeimet, mert a képeimnek lelke van.

Ezt még én magam sem tudom pontosan megmagyarázni, hogy hogyan történik, de tényleg belerajzolom a képekbe a lelkemet. A lelkem egy darabját viszik magukkal, és élnek. A legutóbb, amikor az a szörnyű teknős-tragédia történt az állatkertben, amikor csúnyán bántalmazott egy ember egy védtelen teknőst, én a híreket elolvasva értesültem erről másnap hajnalban. Nagyon megviselt. Nem hittem a szememnek, hogy mit olvasok. Ilyen megtörténhet? Fájt és most is fáj, ha rágondolok. Aztán nem is gondolkodtam, fogtam a ceruzámat és rajzolni kezdtem. Megrajzoltam egy nagyon szomorú teknőst, aki valójában én vagyok. És arra gondoltam végig rajzolás közben, hogy hova fajul ez a világ, hogy ilyen megtörténhet. És egyszerűen nem tudom hogyan, de mindezek az érzések és gondolatok beleszálltak a képbe. Élő lett a rajz, pedig egy egyszerű rajz, még hátteret sem kapott. Csak az érzéseim vezették a ceruzámat. Több ezer lájk van rajta, 800 megosztás és talán itt a titok, itt a varázslat.

Érzelemből, lélekből rajzolok szabadon.

Hogy pozitív vagyok? Igen. Én majdnem meghaltam 14 évvel ezelőtt, öt percen múlt az életem. Akkor az egy sorompó volt az életemben. Nagyon sok mindent átértékeltem és onnantól kezdve sokkal tudatosabban kezdtem élni. Rájöttem, hogy minden nap ajándék, hogy minden jó élmény, amit átélhetek, kincs, és az, hogy az élettől kaptam még egy felvonást, az egy olyan lehetőség, amivel jól kell bánnom. Nem húzhat le semmi. Nagyon sok pofont kaptam már az élettől, de ha egyszer egy ilyen lehetőséget adott nekem, hogy túlélő vagyok, akkor tudom, hogy van bennem annyi erő, hogy én bármikor felálljak és folytassam. Mindig arra gondolok, amikor nehéz helyzetek vannak (mert bizony vannak bőven), hogy a lényeg, hogy szerető családom körében lehetek, hogy van munkánk, hogy az álmainkat építhetjük, hogy egészség van, hogy élhetünk és közös erővel majd mindent megoldunk, ahogy eddig is.

És hát tudod, ott a négy éves kislányom. Ő egy csoda. A férjemmel 6 éven keresztül vágytunk gyermekáldásra, és nagyon vágytunk egy csodálatos kisbabára. Mindegy volt, hogy fiú vagy lány lesz, csak jöjjön, csipogjon, nevessen, mosolyogjon itt nekünk, hadd szeressük, hadd legyen teljes, boldog családunk, hadd élvezzük, hogy itt vagyunk egymásnak hárman, hadd adjunk meg neki mindent, hogy boldog élete lehessen. És aztán amikor két elvesztett baba után végre megérkezett a kislányunk, Zoé Felíciának, boldog életnek neveztük el. Hát ő tényleg ilyen! Nem tudsz nem mosolyogni, nem elolvadni, bármikor is ha ránézel. Ő egy kis csoda. Hogyne lennék pozitív, amikor az élet ilyen csodával ajándékozott meg minket?

LH: Mi az, ami inspirál a mindennapokban? És mit teszel, ha elhagy az ihlet? 

Nem hagy el, nem hagyom neki! Fogom erősen a kezét. Én  nem tehetem meg, hogy nem alkotok és hogy nem szenvedélyből. Mindig alkotok, kell is, meg akarom is. Kell, mert van egy lendület az életemben, van egy ritmus. Aki követi az oldalaimat, látja, hogy minden nap posztolok, közvetlen kapcsolatot tartok a követőimmel, kérdezem őket, válaszolnak, beszélgetünk. Egyre nő a követőim száma, három platformon már több, mint 70.000-en követnek. De nagyon fontosnak tartom, hogy személyes és közvetlen legyen az oldal, legyünk bármennyien is.

És mindeközben célom a növekedés. Már három és fél éve rajzolok minden nap az oldalra, amióta elkezdtük az önálló utunkat a férjemmel, amióta belekezdtünk az Eszti Berzsán Illustrations-ba. Azóta mi tudatosan mindent visszaforgatunk, időt, pénzt, energiát nem kímélve, nem számolva a belefektetett órákat, napokat, heteket, hónapokat, éjszakákat. Szóval nagyon szeretném a növekedést, és boldog vagyok, hogy már ennyien vagyunk. Hiszek abban, hogy a rajzaim ajándék a világnak, hogy a tehetség, amit kaptam, azért van, hogy továbbadjam az örömöt, amit nekem okoz, és gyönyörködtessek vele.

Eszköz a tudás, amivel szeretnék minél több emberhez szólni, amivel szeretném boldogabbá tenni az emberek mindennapjait, egy kicsit jobbá tenni ezt a világot. Szóval nekem rajzolnom kell. Erre születtem, ehhez értek a legjobban, és ezt szeretem legjobban csinálni. Bármennyit is rajzoltam egy nap (merthogy egész nap dolgozom, megrendelésre is rajzolok), nem tudom megunni, és várom, hogy szabadon is alkothassak.

Olyan ez az ihlet-dolog, mint egy töltő és egy akkumulátor.

Csinálja az ember a képeket, dolgozik, alkot - ami kemény szellemi munka, el is fárad benne az ember rendesen -, de miközben dolgozik, fel is töltődik, mert imádja csinálni. És ha nem rajzolok napokig, érzem, hogy lemerültem, kell rajzolnom, és attól feltöltődöm lelkileg. Meg hát mindig van új ötletem, amit szeretnék megvalósítani. Megérint, amit látok, amit tapasztalok magam körül. A fővárosban élünk, a kellős közepén. Nagy a forgatag, színes ez a nyüzsgő-zsongó világ,  sok ember jön-megy, rengeteg a turista, jönnek-mennek az autók, megvan a város alapzaja már korán reggel és ez késő éjszaka sem csitul. De én ezt szeretem! És a férjem is… szeretünk itt élni, inspirál ez a kavalkád.

És hát a másik, ami inspiráló, az a társam. Robi, a férjem. Ő nem csak a férjem, hanem alkotótársam. Szerintem minden művésznek kell egy társ - legyen az a szerelme vagy a legjobb barátja, a testvére, akárki, aki megérti. Nekem Robi az. Tizenkét éves korunk óta ismerjük egymást, első szerelem, első csók és házasság lett belőle, mert azt mondta, hogy soha nem akarja ezt a barátságot elveszíteni. Én is így éreztem.

Tíz éves házasok vagyunk idén. Ez hosszú idő, ennyi év házasság után azt mondhatom: a barátságunk a legfontosabb kincs az életemben - persze a kicsi lányunk mellett. Robi hűsége és megértő barátsága, támogatása olyan fontos nekem, mint a levegő. Sokszor csak abból ihletet merítek, hogy vele beszélgetek. Együtt tervezünk, úgy tervezünk, hogy közben beszélgetünk,

olyan őszinte, mély beszélgető barátság a miénk, amihez foghatót én soha senki mással nem tapasztaltam az életem folyamán.

És nagyon szeret engem, mindennel együtt, és mindenek felett. Az ő szeretete és szerelme az én biztos sziklám, védelmem és ihletem forrása. Ez egy titkos gondolatsor volt most, még nem is meséltem erről ilyen mélyen, de nem bánom… Csodálatos kincs ez, és én azt kívánom, hogy minden művész mellett álljon élete folyamán egy ilyen ember, aki mindenben megérti, támogatja és akivel együtt tud dolgozni, mert ketten összefogva, kéz a kézben a csillagokat is le lehet hozni az égről!!

LH: Saját rajzaiddal illusztrált mesekönyved már megvásárolható a weboldaladon. Ezek szerint, az írás a másik szenvedély? 

Az hát! Imádok írni, és fogok is még. Nem állunk meg, már írom a második mesekönyvemet, melynek címe: A két kiscica. Ebben a könyvben 5 kisebb, rövidebb mese lesz, de szinte mondatonként illusztrálva, gazdagon, színes, cuki képekkel! Ez a könyv a legkisebbeknek szól majd.  A két kiscicáról egyébként Robi szokott Felíciának mesélni oviba menet, és mindig olyan dolgok történnek a cicákkal, amik a valóságban is megtörténnek velünk vagy a kislányunkkal. Ez a mese sokszor segít feloldani a feszültségeket, magyarázatot adni a kérdésekre, és bemutatni egy-egy fontos élethelyzetet, amit meg kell értenie a gyermekünknek. Például most itt a szófogadás fontosságára gondoltam. Én azt gondolom, hogy ez a könyv nagy segítség is lesz a szülőknek, mert

a meséken és képeken keresztül nagyon közel lehet hozni fontos témákat is a gyerekek lelkéhez.

Készül a Felícia a Sellők-szigetén c. idén megjelent mesekönyvem második része, a Felícia és a kalózok legendás kincse. A második rész -az elsővel ellentétben - nem verses mese lesz. Tele lesz fordulattal, kalanddal, izgalommal, lesz benne egy félelmetes tengeri szörny, vízi csata, kalózlázadás, három vérfarkas, titkos kincs és aranybarlang, no meg egy hihetetlen kalózesküvő.

Szóval én azt mondom, hogy a Felícia a Sellők-szigetén egy ringató, bájos, tündérporos tengeri kaland volt tele varázslattal. A második rész pedig egy vad kalózkaland lesz! Már én is alig várom, hogy egyben, készen lássam. Persze az én fejemben már előre kész az egész könyv, látom magam előtt a kész képeket. És rengeteg idő, míg ki is rajzolom őket a fejemből, hogy mindenki más is lássa!  Szóval írok, rajzolok, dolgozom a könyveimen a színfalak mögött!

Ezek után pedig tervben van egy tiniknek szóló regény, szintén illusztrációkkal (mert én imádom a regényekben is a képeket, amik fel-felbukkanva színesítik a történetet), és egy felnőtteknek szóló regény is. És hogy jó messzire szaladjak: szeretnék rajzfilmet is, és persze nem csak egyet. Szóval alkotó munka, feladatok vannak bőven és sok-sok csodálatos, gyönyörű cél, amit kitűztünk magunk elé.

És úgy érzem, hogy egyszer lesz egy ruhatervezős vonalam is, saját ruhákkal, kollekciókkal. Van sok ötletem, érdekesek, különlegesek, szeretném ezt is megmutatni majd a világnak! (Ha valaki szeretne támogatóként mellénk állni, szponzorálni a könyvíró, rajzfilmes alkotómunkánkat, akkor örömmel várjuk az e-maileket: berzsaneszti@gmail.com), ugyanis nincs mögöttünk egy nagy támogató rendszer, mi vagyunk hárman, és mindent önerőből valósítunk meg.

Kis lépésenként, ahogy csak tudjuk. És tudom, hogy lehetne nagyobb  lépésekben, gyorsabban is haladni, nagyobb mennyiséget kinyomtatni, teríteni, lehetne tévés, újságbeli megjelenésekkel megtámogatni a megjelenő könyveket, később rajzfilmet, tudom…

LH: Grafikusművész, illusztrátor vagy, hatalmas követőtáborral a közösségi oldalakon. Mindezek mellett pedig, kisgyermekes édesanya és ízig-vérig nő. Mondd, hogyan jut időd mindenre? 

Hát gyakorlatilag mi kialakítottunk egy sajátos életformát. Ebben az életformában a munka állandó, az alkotás folyamatos, és vannak kisebb megszakítások. A férjem és a kislányom teljesen rám olvadnak, a férjem is - mivel már két éve együtt dolgozunk és együtt visszük az Eszti Berzsán Illustrationst - rengeteget dolgozik kreatív managerként. Így beosztjuk, ki mikor végzi el az adott feladatokat, ki mikor vigyáz a babára, és mikor dolgozunk együtt. Ott a háztartás is ugye, és a családi intéznivalók, ezek valahogy megoldódnak. Nem tudom másképp fogalmazni, de tényleg így van. Mindig nekilátunk, gyorsan megcsináljuk együtt, vagy ki ezt, ki azt. Nagyon szorosan beosztjuk az időt, és beiktatjuk a pihenést is, mert az is nagyon kell,  hiszen

az alkotó munkához töltődni is kell!

Szóval együtt vagyunk, mindent megbeszélünk, folyamatosan kommunikálunk, mérlegelünk, beosztunk, tervezünk, minden lépést megtervezünk együtt és így haladunk előre. A rajzolás nagyon időigényes feladat és én rendszerint nem jutok a végére a feladataimnak még éjfélre se. Ilyenkor elfogadom azt az érzést, amit amúgy nagyon nem szeretek, hogy félbe kell hagyjam, és holnap csak folytatni tudom a tegnapit, és akkor még ott van a holnapi pluszban. Aztán van amikor utolérjük magunkat, az remek érzés!!!

De még ezért is hálás vagyok, hogy ilyen sok feladat van, mert azt jelenti, hogy jól csináljuk, hogy fejlődünk, hogy haladunk előre és elérjük együtt az álmainkat.

LH: A legmegosztóbb kérdést a végére hagytam. Mit gondolsz a sikerről? Sikeres embernek tartod magad? 

Ez megosztó kérdés? - De édes vagy :) Igen, talán lehet az is, de én azt gondolom, hogy minden témáról szemrebbenés nélkül tudni kell beszélni, hiszen emberek vagyunk, mindenkit érdekelnek az érzékenyebb, izgalmasabb, vagy akár megosztóbb témák is.

Hű… hát nem tudom, honnan kezdődik a siker. Szerintem ez nézőpont kérdése. Lehet, hogy valaki elér mindent az életben, nagyon magasra jut, és akkor sem érzi, hogy elégedett lenne, hogy eléggé sikeres lenne, mert többre vagy másra vágyik. És lehet, hogy van valaki, aki a nagy Hollywood-i csillogásból nézve átlagos életet él, dolgozik, nevel egy-két-három gyereket, családos, becsületes, de mégis, sikeresnek és boldognak érzi magát, mert teljes az élete, erre vágyik, és megkapta az élettől, amit szeretett volna, és küzdött is bizony, mert ki tudja, lehet, hogy legyőzött egy betegséget, amiről nem sokan tudnak vagy végre kifizette a hitelt a kocsiját és büszkén ül bele, hogy ezt bizony a két kezével kereste meg és büszkén táncol a lányával a szalagavatón, és sikeres apukának érzi magát..

Szóval nem tudom, hogy meg lehet-e könnyen határozni a siker fogalmát. A pénzzel függ össze? Vagy a hírnévvel? Valahogy a köztudatban a siker talán e két terület összekapcsolódását jelenti, de lehet, hogy tévedek.

Amikor egy képet megrajzolok és mondjuk húsz kép alapján készült (portrévarázslat, amit az emberek megálmodnak, és ha nincs közös fotó, akkor én megvalósítok gyakorlatilag bármit több fotó alapján is), és elküldöm, és a másik oldalon a megrendelőm sír örömében, mert mondjuk az esküvőjén nem tudott ott lenni az apukája, mert sajnos már nem lehet közöttünk, de én úgy rajzoltam meg, hogy átölelik egymást, akkor azt érzem, hogy határtalanul boldog vagyok. Sikert érzek. Boldog sikert, mert sikerült egy álmot valóra váltanom!

Minden képem leadásakor izgulok, hogy vajon hogy tetszik (előre minden részletet átbeszélünk, hogy mit hogyan szeretnének, mi hova kerüljön, milyen színvilág, stílus, ruha legyen, tehát minden pontosan megvan előre, de azért egyben mégiscsak akkor látja majd először a megrendelőm, amikor küldöm a kész képet). És amikor tetszik (elmondhatom, hogy gyakorlatilag 100%-os megelégedettséggel dolgozom), akkor én

megkönnyebbült boldogságot, sikert érzek.

Amikor kapok leveleket, bizalmat a követőimtől, tanácsot kérnek az életükre nézve, megbíznak bennem, megnyílnak nekem, akkor is nagyon boldog vagyok, és hihetetlen jó érzés, hogy így szeretnek, számítanak rám.

Ha az anyagi részét nézzük, akkor - ahogy mondtam is korábban - mi eddig mindent visszaforgattunk, és még így is teszünk ahogy elnézem jó ideig… Hogy mikor fordul majd a nagy kerék, mikor mondhatjuk azt, hogy az egy szobás kis albérletünket hátrahagyva megvehetjük életünk első családi otthonát, azt nem tudom.

De nagyon vágyunk rá, egy tágas, napos, világos, tetőkertes belvárosi lakás az álmunk, ahol van nekem alkotóhely, kis műterem, Robinak dolgozó, nagy nappali amerikai konyhával, és szoba a babának. De hiába van az, hogy talán a világ az anyagiakon méri a sikert, én úgy érzem, hogy attól, hogy ez az álom még csak bennünk él, és nem jött át a valóságba, mégis sikeresek vagyunk. Azért, mert boldogok vagyunk, tíz éve házasságban élünk, megszületett négy éve életünk legnagyobb ajándéka, a gyönyörű és édes kislányunk, aki mindenkit levesz a lábáról, sok ember követ és szeret minket, másfél éve rendszeresen kiállítunk, és a kiállításainkat több százan nézik meg…

Az első kiállításomra több, mint háromszázan jöttek el. Nem hittünk a szemünknek. Kimondhatatlanul megható volt az a szeretet, amit az emberek magukkal hoztak és nekünk ajándékoztak. Az elmúlt fél évben négy kiállításom volt, új tárlatokkal, és mesekönyv bemutatóval. Ezt én mindenképp sikernek gondolom, tekintve hogy rengeteg munkánk van benne, vagy még annál is több. Időre mindennel elkészülni, és ketten megszervezni és lebonyolítani mindent, az anyagi részéről nem is beszélve…. Szóval igen, én úgy érzem, hogy mindenképpen sikeres az, amit csinálunk, és csodálatos az emberektől kapott visszajelzés is.

Ez nekem szárnyakat ad a folytatáshoz. Egy csoda ez az oldal, egy csoda az, ami velünk történik…

És te is egy csoda vagy, kedves Eszti. Kívánom, hogy minden álmod valóra váljon és azt hiszem, sokak nevében kérhetem: alkoss nekünk még sok-sok varázslatot!  Köszönöm, hogy időt és energiát nem kímélve, ilyen lelkiismeretes alapossággal és főképp őszintén válaszoltál a kérdéseimre. 

Eszti Facebook oldalát ide kattintva, saját weboldalát itt érhetitek el. De Instagramon és Twitteren is megtaláljátok.

/ A képek mindegyike jogvédett, felhasználásuk csak Eszti előzetes engedélyével (nevével megjelölve) lehetséges/ 

Ha tetszett a bejegyzés, oszd meg másokkal is. 

További írások, a Lélekhatár Blog Facebook oldalán.