Mint valami velem született kórság, úgy kísérte végig egész eddigi életemet a szégyenlősség bélyege. Hallgathattam a : jajj, ez a kislány milyen szégyenlős, a nem mer szólni kettőt sem, mert túl félénk! sopánkodásokat. Vagy a későbbiek  során az:  olyan beképzelt , hogy nem akar hozzánk szólni! ostoba (utlólag már annak látom)  mondatokat. Szégyelltem magam, amiért képtelen vagyok olyan lenni és úgy viselkedni , mint a "normális " emberek. Kerülni kezdtem azokat a helyzeteket, amikben úgymond veszélyben érzem magam, mert egyszerűen nem akartam többé azt az égő érzést érezni az arcomon, ami minduntalan elöntött, ha a figyelem középpontjába kerültem, de persze hang nem jött ki a torkomon. A kezdeti, sokak által szégyenlősségnek nevezett viselkedési formám, az évek alatt szorongássá változott, s hamarosan már mások számára nüansznyi apróságokon is halálra izgultam magam.   

Amióta az eszemet tudom, legalábbis a legkorábbi emlékeim szerint is visszahúzódó voltam , de nem emlékszem semmilyen traumára, megaláztatásra, semmi olyasmire, ami kiváltotta volna belőlem ezt a csigaházas effektust. Édesanyám is ilyen személyiségtípus, talán tőle örökölhettem, de bárhogy is, sok-sok éven át gyötört a gondolat, hogy én bizony defektes lehetek , mert cseppet sem hasonlítok másokra. Eme nemes gondolatomban pedig előszeretettel erősített meg a hangosabb emberek népes tábora. 

Már az óvodában is megkaptam - illetve édesanyám kapta- , hogy a kislány nagyon ügyes, okos is , jó néhány dologban előrébb jár a társainál, egyetlen baj van vele, hogy szívesebben van csendben, s csak néhány társával barátkozik. Azért emlékszem ennyire erre a momentumra, mert már akkor megütötte a fülem a "baj" szó és a fejemben is maradt örökre.

A helyzet tovább romlott az iskolában, hiszen egy rakás olyan kihívással kerültem szembe, amik elől legszívesebben a homokba dugtam volna a fejem. Jó tanuló voltam, de a stréberség sosem jött be, így voltak barátaim is, akiknek a körében igazán jól érezhettem magam. Közülük senki nem is értette, hogy miért piszkálnak a csendességem miatt, mikor velük sosem hallgatok. De ők ugyebár nem nagyon tudhatták, hogy engem csak az idegenek nagy társasága hoz zavarba, egy-egy emberrel, akár ismere, akár nem, nagyon szívesen beszélgetek. Ez bennem a csel . Sokáig nem beszéltem senkinek róla, hogy mik a "gondjaim" , inkább felvettem a jótékony álarcomat és úgy tettem , mintha engem nem lehetne megbántani, rólam minden lepereg. (anagyfrancokat)

Valami furcsa perverz módon folyton én kerültem a figyelem középpontjába, bármennyire is szerettem volna láthatatlan maradni.

A hasonló problémák nélkül létező társaim előszeretettel szurkáltak : a na mi van már megint nem tudsz megszólalni? kérdéseikkel . És nem , nem tudtam kinyögni semmit , csak sírni, azt is otthon, a négy fal között. Elhittem mindenkinek, hogy a defektem gyógyíthatatlan, sosem leszek olyan , mint ők és egész életemben szégyellnem kell magam majd emiatt. Ahogy teltek az évek szerencsére megismert az osztály és én is kiismertem őket, így többé már nem volt téma a csendességem és én sem burkolóztam örökké némaságba. 

Na ,de nem ment ez ilyen könnyen az iskolai feladatokkal. Már attól leizzadt a tenyerem , ha csak a felelésre gondoltam, így az írásbeli dolgozatokra igyekeztem mindig ötöst kapni, hisz úgyis az ment a vesztőhelyre, akinek rosszak voltak a jegyei. Ha ez a fondorlatos tervem valami ördögi összeesküvés miatt mégis meghiúsult, még akkor is azt mondtam a tanárnak , hogy nem tanultam, kérem az egyest, ha az egész anyagot betéve tudtam.

Nem érdekelt a rossz jegy, még az is ezerszer jobb, mint 32 ember előtt ácsorogni és beszélni hosszú óráknak tűnő percekig.

 

Ezt a tanárok is megszokták tőlem, így nem is nagyon erőltették a dolgot, így kicsit megnyugodhattam. Bár felajánlották , hogy ha szeretném van iskolapszichológus , akivel elbeszélgethetnék a dolgaimról- mondanom sem kell, hogy ez már végképp előhozta belőlem , a na basszus már klinikai eset vagyok gondolatfoszlányomat. 

Középiskolában aztán nem volt elég az emberlányának , hogy már megint harmincegynéhány új idegent kapott a nyakába , de még a fiúkkal való ismerkedés is tovább volt képes rontani, az amúgy sem rózsás helyzetemet. Itt is megtaláltam a helyemet , meglettek azok az emberek, akikkel jól érzem magam és a szokásos piszkálódós :miért vagy ilyen csendes, mi bajod van velünk, miért nem beszélsz ? után ők is megszokták, hogy én ilyen vagyok. De a srácokkal sem ment  könnyen, legalábbis a sokan megyünk randira és haveri társaságba járunk, okozott néhány izzad a tenyerem és vörösödik az arcom pillanatot. Nem segített rajtam az sem túl sokat, hogy a barátnőm pont az ellentétem volt, sokat beszélt és a legmesszebb állt tőle a félénkség fogalma. Nyilván profitált is belőle, hogy mellettem aztán tündökölhetett a nagy dumájával. Kivéve persze, mikor valaki vette a fáradtságot és inkább a hallgatag , de éles eszű és valójában igen szórakoztató, csak kicsit félénk lányt, azaz engem akart jobban megismerni. 

Bár nagyon izgultam egy-egy randi előtt, hamar oldódom ilyen páros helyzetekben, így sosem volt gondom a társkereséssel. Nem úgy a családokkal és barátokkal. A 14 idegennel egy asztalnál enni, nekem maga volt a rémálom, mégis órákon át tartott, s bár szerettem volna én is megszólalni, nem igazán tudtam, mit is mondhatnék. Természetesen itt is megkérdezték , hogy mi a baj, miért nem érzem jól magam és én , ahogy mindig , nagyon halkan csak annyit mondtam , hogy én ilyen vagyok - abban a pillanatban már éreztem is azt a mardosó szégyent legbelül, hisz ismét bebizonyítottam magamnak , hogy sosem leszek normális. 

És ez így ment hosszú hosszú éveken keresztül (már nem a koromhoz képest, csak én éreztem annak) . Tovább romlott a helyzet, mikor ki kellett lépnem az ún. munkaerőpiacra , és kezdetét vette az interjúk és beilleszkedések sorozata. Mindig jól teljesítettem, bármennyire is izgultam előtte, így akkoriban már kezdett megremegni a tézisem, miszerint velem van a "baj". A munkahelyek ugyanúgy működtek , mint anno az iskolai osztály.

A nagyhangúak hamar kikezdték a kis csendes újat, szimplán csak azért mert nem tudták mire vélni a viselkedését.

Örök téma volt ( természetesen a hátam mögött) , hogy mennyire beképzelt vagyok , amiért nem beszélek velük, hogy tuti biztos valami bajom van, mert nem lehet ennyire keveset beszélni. 

Természetesen mindenhol megtaláltam a számomra szimpatikus embereket, akikkel nagyokat beszélgettem egy-egy ebédszünetben, a többiek viszont egyszerűen hidegen hagytak . Képtelen vagyok túlharsogni embereket, nem szeretek és nem is tudok beszélni a semmiről. Ki nem állhatom a pletykálkodást és rosszindulatot, így nem éreztem szükségét annak, hogy bármilyen nemű kommunikációt is folytassak velük. Nyilván számukra ez felhívás volt keringőre, hisz bármi rosszat el tudtak képzelni rólam , csak azt nem , hogy én szimplán ilyen vagyok.  Voltam én minden , csendes gyilkos (ez volt a kedvencem ), beképzelt, lenéző, buta ... szerintük. Képtelenek voltak elfogadni, hogy én egyszerűen ilyen vagyok, nincs rejtegetnivalóm, nincs semmiféle titok.

Pedig engem is zavart a nagy hangjuk, mégsem kérdeztem meg sosem, hogy miért nem tudnak csendben lenni. Én elfogadtam őket olyannak amilyenek, akkor nekik miért nem ment ? 

Azért mert a lakosság igen nagy része extrovertált , így ha egy introvertált ember kerül a közelükbe, akkor azonnal megbélyegzik. És erre huszonx év után kellett rájönnöm . "Az introvertált-extrovertált felosztás Carl Gustav Jung pszichológus nevéhez fűződik. A most ismert statisztikák szerint az emberek 20 százaléka, de az is lehet, hogy egyharmada introvertált, ennek ellenére

ez az egyik leggyakrabban félreértett személyiségjegy."

(vs.hu)  

A két személyiségtípus között nincs éles határvonal, nincs tisztán extrovertált vagy introvertált személyiség, mindenkiben van az egyik és a másik típusra jellemző vonásokból is.

Introvertált: 

Nehezen barátkozó, befelé forduló típusú, külső világtól elforduló.

Extrovertált: 

Könnyen barátkozó, rendszerint a külvilág felé forduló.

Igen, ez vagyok én, egy introvertált ember. Ez nem betegség vagy valami szégyellnivaló rémes kórság, ez a személyiségem . Jobban szeretem a csendet, mint a hangoskodást. Csak akkor beszélek, ha van mondanivalóm, nem értem miért kell feleslegesen szót csépelni. Igen, sokszor arrogánsnak tűnhetek, mégsem tehetek róla, hogy jól érzem magam a saját fejemben és nincs szükségem üres , magvas gondolatok nélküli beszélgetésre, ahogy te sem tehetsz arról, hogy neked az elégíti ki a kommunikációs igényeidet. Elegem van a bélyegekből, nem vagyok félénk, sem szégyenlős, egyszerűen csak nem hasonlítok hangosabb embertársaimra. Megfigyelő a szerepem. Új helyzetekben , idegen emberek között előbb kívülről szemlélem a dolgokat és csak utána kezdek megnyílni. Nem vagyok antiszociális, szeretem a társaságot, csak nekem időre van szükségem ahhoz, hogy biztonságosnak érezzek egy bizonyos közeget. 

Örülnék ha végre nem piszkálnának már mikor csendben vagyok. Szeretek hallgatni másokat, miért akkora baj ez ? Ha komfortosan érzem magam egyes emberek mellett, akkor beszélek, sokat. És ez így van rendben. 

Introvertált vagyok vagy inkább félénk, de lehet, hogy szorongó vagy borderline vagy ki a fene tudja. Én nem szégyellem tovább  :)

 Ha szeretnél értesülni a legújabb bejegyzéseimről, akkor ide kattintva kövesd a Lélekhatár blog Facebook oldalát is. 

 Szlávka