Mindig mindenkit meghallgattam(tok), mindig mindenkinek segítek, ha tudok. De az van, hogy egy idő után én is elfogyok. Lemerül az energiaszintem és azon kapom magam, hogy olyan problémákon agyalok, amik valójában nem is az enyémek, és egyáltalán nem nekem kellene megoldani őket, de olybá tűnik néha mégis, mintha mindenki tőlem várná, hogy megtaláljam helyette a saját boldogságát.
Nos, kb. ilyen egy, az átlagnál jóval empatikusabb, divatos szóval élve, empata ember élete (nem egy leányálom, én mondom) és ide vezet, ha valaki nemcsak szavakkal, hanem igazából is együtt érez másokkal. Átveszi a rezgéseiket, beleérez a fájdalmukba és magára veszi a terheiket. Az eredmény?
Teljes burn out és kétszáz féle másik élet gondja, amelyek közül egyik sem a miénk. Megoldás?
Meghúzni a határokat
És itt most nem arról van szó, hogy önző kis ...-nek kell lenni és senki-semmi mással nem törődni magunkon kívül, mert ez már az érem másik oldala. Amiről én beszélek az egyfajta arany középút, amin az érdekünkben muszáj rajta maradnunk.
Nem gondolom ugyanis, hogy akkora bűn lenne a saját életünkben önmagunkat helyezni az első helyre.
Ha nem tanulunk meg visszalépni kettőt, amikor kellene, könnyedén összenyomhat az a teher, amit önként és dalolva vettünk a vállunkra másoktól.
Akkor fordítsak hátat a "szenvedőknek"? - kérdezhetnénk jogosan. Ám a helyzet az, hogy segítséget kérő embernek (mi empaták legalábbis), soha nem fordítunk hátat. De muszáj meghúznunk azt a bizonyos határvonalat, ha mások életéről van szó. Mert nem oldhatjuk meg helyettük a gondjaikat, ráadásul a legtöbbször nem is tudjuk, még akkor sem, ha igazán akarnánk.
Mondok néhány példát, hogy érthetőbb legyen miről is beszélek. Ha egészen konkrétan megfogalmazza egy hozzám közel álló ember, hogy pénzre van szüksége (adott probléma), akkor, ha épp nem üres a malacperselyem, természetesen adok neki (kézenfekvő megoldás). Miért ne tenném, nem igaz? Elvileg nem vagyok egy önző kis...
Ez egy win win helyzet. Nekem jól esett, hogy segíthettem, a másikat meg kihúztam a bajból.
De, ha például komoly depresszióval küzd az illető (adott probléma), akkor hiába hallgatom én naphosszat a panaszkodását, nem fogok tudni érdemben segíteni neki, hiszen ez a fajta gond már meghaladja a képességeimet. Maximum annyit tehetek, hogy rábeszélem, kérjen szakszerű segítséget (rajtam kívül álló, lehetséges megoldás). Fel kell ismernem és el kell fogadnom, hogy én ide már kevés leszek. Muszáj hátra lépnem kettőt és onnan segíteni őt, máskülönben maga alá temet egy másik ember küzdelme.
Eddig teljesen világos a dolog. Határvonal stimmt. Hátralépés oké. De van még egy harmadik helyzet is, amit nem ismervén fel időben, hamar a béka segge alatt találhatjuk az életkedvünket. Ez az a dolog, amivel aztán tényleg egyáltalán semmit sem lehet kezdeni. Ez pedig nem más, mint az öncélú panaszkodás. Mikor eszünk ágában sincs megoldást találni a gondjainkra, maximum elfogadjuk, ha mások készen kínálnak nekünk valamit, minden egyéb esetben csak arról beszélünk, milyen sz@r az életünk. Természetesen mi semmiről sem tehetünk és teljesen tehetetlenek vagyunk minden szempontból.
Csak mondjuk, mondjuk és mondjuk... Céltalanul, vég nélkül, kíméletlenül ömlesztve rá valaki másra a saját gondjainkat.
Tényleg önzőség ilyenkor, finoman rávezetni az illetőt arra, hogy épp semmi mást nem csinál, minthogy önti rám a szemetét, amitől én szépen lassan fuldokolni kezdek? Nem hinném. Szerintem inkább az az önzőség, ha arra használunk másokat, hogy terheket pakoljunk a lelkükre és bűntudatot ébresszünk bennük azért, mert nem tudják megtalálni helyettünk a saját boldogságunkat. Triplán szemétség, ha ezt egy, az átlagnál jóval empatikusabb emberrel csináljuk...(És általában velünk csinálják, mert máshol holtbiztos, hogy nem találnak meghallgatásra. )
Én úgy vagyok már ezzel az egésszel, hogy tényleg szívesen meghallgatok bárkit, segítek, ha tudok bárkinek, de nem hagyom, hogy olyan dolgok miatt kelljen szenvednem, amiket nem nekem szánt a sors életfeladatnak. Mit ne mondjak, nekem is megvan a magam baja.
És, ha valaki önzőnek tart emiatt, annak innen üzenem:
Ne haragudj, de az, hogy te mit gondolsz rólam, az már tényleg végképp nem az én problémám!
Ha tetszett a bejegyzés, oszd meg másokkal is.
Továbbiakért kövesd a Lélekhatár Blog Facebook oldalát.
Lélekhatár Blog
Garantáltan önámítás mentes léleksimogatás