Semmi sem visszataszítóbb számomra, mint az olyan ember, aki a saját fejébe zárva él és a fenekéből kihúzni azt képtelen. De nem az a bajom vele, hogy így létezik bele a nagyvilágba, hanem az, hogy nem akarja hagyni másoknak sem, hogy másképp/jobban élhessenek.

Ráadásul mindezt nem lehet a végtelenségig magyarázni a rossz gyerekkorral vagy az elbánt vele az élettel. Egy idő után egyszerűen nincs mentség a mocskosb@zizásra', az ártó szándékú megnyilvánulásokra, a tudatlanság szülte gyűlölködésre. 

Mert egy bizonyos idő után, igenis mi döntjük el, hogy milyen emberré válunk. Azért pedig, aki lett belőlünk, tetszik, nem tetszik, egyedül mi tartozunk felelősséggel, senki más. Ennek okán ép ésszel felfogni még mindig képtelen vagyok, hogy mi a fészkes francért nem lehet elfogadni azt az aprócska tényt, hogy mindannyiunknak egy darab élete van és szeretné azt úgy élni, ahogy neki a legjobb? Mi olyan nehéz ezen? Miért nem lehet élni úgy, ahogy nekem tetszik és hagyni másoknak is, hogy ugyanazt tegyék?

Példának okáért, nekem még soha egyetlen percig sem fájt az, hogy vannak a nagyvilágban olyanok, akik a saját nemükhöz vonzódnak. Én tőlük nem hányok úgy, mint megannyi drága kommentelő a neten. Utóbbiaktól viszont, kapott már el néhányszor a hányinger. Azt gondolom, hogy nincs annál gusztustalanabb, mint az alapján ítélni meg valakit, hogy milyen a szexuális beállítottsága. 

Pedig nincs körülöttem senki, aki "más" lenne és nekem sem kell szembenéznem emiatt a gyűlölködő tömeggel. Mégis képes vagyok beleképzelni magam a helyükbe és tudom, hogy nem amiatt vonulnak az utcára, hogy mutogassák magukat, hanem azért, mert harcolnak a jogaikért. És marha jó lenne már, így a nagyon modern 21. században, megértetni végre mindenkivel, hogy a szerelem tényleg mindenkié.

De mit is várok, nem igaz? Ennél kisebb horderejű dolgokban is képtelenek egyesek az elfogadásra. Hisz jól félreértelmezték például, a jogom van a véleményemhez kezdetű dolgokat is. Pedig nem olyan nagy ördöngősség szerintem, továbblapozni azt, ami nem tetszik vagy elsétálni ártás nélkül onnan, ahol nem tudok segíteni.

Mert igen, tényleg mindenkinek joga van a véleményéhez, de ahhoz nincs, hogy a másik arcába ordítsa azt. Mégis rengetegen éreznek valamiféle kényszeres késztetést arra, hogy bár "csak" verbálisan, de bántalmazhassanak másokat. Nem jöttem még rá, hogy minek okán okoz kéjes kielégülést egyeseknek, hogy sárba tiporhassanak másokat, de az holtbiztos, hogy tőlük is hamarabb hánynám el magamat, mint azoktól, akik felvállalják önmagukat. 

És lehet, hogy én egy eltévelyedett flancos buddha reinkarnáció vagyok csak, de egyedül az elfogadást tartom elfogadható magatartásnak.

Úgy gondolom, hogy senki sem áll a másik felett és senkinek sincs joga ítélkezni senki és semmi felett. Én a magam háza táján söprögetésben hiszek és, ha engem kérdeztek, nem a "másságot" kell a négy fal között tartani, hanem a tudatlan embereket.  

Én az elfogadásban hiszek. És te miben? 

Ha tetszett a bejegyzés, oszd meg másokkal is. 

Továbbiakat a Lélekhatár Blog Facebook oldalán találsz.