Rendhagyó bejegyzés. A mű a képzelet szüleménye. Saját, önálló szellemi termékem.
Kép: pixabay
Felnőtté válásának egyik jelentős helyszínén járt. Szikrázó napsütés, kék égbolt, pont úgy, ahogyan emlékezett rá. A felüljáró alatt most is zakatolt az ódon kék vonat, mely éppoly hangos visszahangot keltett a zömök panelok között, ahogyan tíz évvel ezelőtt tette. Semmi sem változott, minden ugyanolyan és mégis teljesen más. Legalábbis az a lány biztosan. Szívének kedves emlékeként maradt meg ez a hely, mely számos barátság, csókok és nagy jövőt fejtegető beszélgetés, őszinte, jóleső érzését őrizte magában. Szépreményű ifjúság. De ki emlékszik már?
Most egy megtört, magába roskadt nő ült ott, azon a ridegnek tűnő lépcsőn. Lelkét egyre mardosták zabolázatlan könnyei, pedig mindig megpróbálta visszatartani őket, akár csak a lélegzetvételt szokás. Most sem sikerült. Elemi erővel tört fel belőle a fájdalom, mely hetek, de inkább hónapok óta fojtogatta már. Egyre csak zokogott, miközben belső szerveit rágta a szégyen. Hisz nem szabad sírni. Azt mondták.
Már nem tudta, hogy mióta ül ott azon a lépcsőn, felnézett és sötét volt. Pedig meg mert volna esküdni rá, hogy néhány perccel ezelőtt, a nap finom sugarai nyaldosták arcát. Elveszítette az időérzékét, ahogy önmagát és még sok mást is, az elmúlt évek során. Már nem emlékezett szívből jövő nevetésekre, csak a szürkeségre, az álarcokra és félelmekre. Teljesen összetört, mint az a pohár, amit falhoz csaptak. Száz darabban hullott a földre. Egyedül volt, s ezért senkit sem hibáztatott. Bárcsak legalább a sorsot gúnyolhatta volna! De nem, ő maga intézte így. Nem bízott senkiben és olykor még saját szerethetőségében is kételkedett. Félt. Lényegében egész lényét átjárta a remegés. Valamely megmagyarázhatatlan béklyó volt ez, ami már az óvodai udvaron is megbénította, mikor egyedül játszott a sarokban. Öreg lélek – így hívják mostanában az ilyet.
Teljesen egyedül hagyták a szorongásaival, s közben egyre csak kérdezgették, hogy miért nem tud olyan lenni, mint mások. Haragudott rájuk. Ó, de még, hogy haragudott! Épített falakat maga köré, jó magasakat. Keltett látszatokat, öltött álarcokat. Csak ő tudta, hogy mennyi rettegés fér el egy magabiztos álarc mögött.
Szája mosolyra húzódott, miközben zöld szemeiben csillogtak a könnyek. Eszelősen festett és úgy is érezte magát. Talán a kisfiú hibája, aki kicsúfolta a rövid haját. Még az alsó tagozatban. Azóta sem volt neki félhosszúnál rövidebb. De az is lehet, hogy az apja tehet róla. Sosem volt rá büszke. Vagy csak nem mondta. Bár lehet, hogy rá nincs is miért büszkének lenni. A szerető sem tett jót vele, mikor a húzd meg – ereszd meg játékba kezdett. Ehhez ő sosem volt elég erős, bár jól játszotta a szerepet. De most elege lett. Végleg. A női finomkodó szerepből, a kötelező rokoni szeretetből, a hazug lovestorykból. Gyűlölte az egész életét. Meg másokét is. Nyakon ragadta és nagyot kortyolt a Vörösből, aminek mostanában sűrűn nézett a fenekére. Mégsem keveredett soha függőségi viszonyba vele. Pedig mennyivel könnyebb lenne bódult aggyal gondolkodni. Hát persze, milyen buta vagyok, hogy ez korábban nem jutott eszembe! - szitkozódott magában.
Forgott vele a világ, felfordult a gyomra és érezte, hogyan kezd fájni a puszta létezése is. Felmászott a felüljáró korlátjára, szíve a torkában dobogott. Alatta a vasúti sínek, felette a csillagok, köztük a zuhanás, mindenen túl a megnyugvás. Megszűnik a remegés, várja a lebegés, s többé nem fájhat a létezés. Egyetlen lépés, hát ennyi kellene csak ahhoz, hogy végre valósággá válhasson a szabadság illúziója.
Mindjárt vége lesz - gondolta egyre magabiztosabban.
De mielőtt végleg véget vethetett volna mindennek, egy erős kéz visszarántotta a valóságba. Azóta mindenkinek úgy meséli, hogy az élete ott és akkor kezdődött el igazán, ahol majdnem véget ért. Egy ideje már nem beszélnek róla, mi lett volna, ha…
És a lány, bármi is történt vele azóta, már soha többé nem akart felmászni arra a korlátra.
Köszönöm a figyelmet!
H.Sz.
LélekHatár szerz.
