Folyton azt hallani, hogy érzékenynek lenni ciki. Hogy az őszinteség már nem menő. Mások érzéseit figyelembe venni meg nyilván teljesen off téma, vagy, hogy is mondják ezt manapság.
Aki pedig olyan szavakkal dobálózik, mint lélek, meg értékek, urambocsá' tisztelet, az egyenesen indulhat is a kötélért és kezdheti felakasztani magát a csillárra. Nyilván Facebook élőben, mert a nézettség a legfontosabb. Visszük magunkkal a sírba azt is. Nevetős smile.
Bocs, az akasztós hasonlatért, nincsenek suicid hajlamaim és nem szeretnék gúnyolódni azokon sem, akiknek van. Szimplán jól hangzott a fejemben és leírva sem utolsó. Rossz tulajdonságom az is, hogy az egyszerű kijelentő mondatok helyett, jelzőket és vesszőket is használok. Manapság már ez sem trendi.
Tudom, ultra ciki vagyok, de had meséljek el nektek egy történetet arról, hogy miért éri meg mégis vállalni önmagad és megdmaradni, annak, aki voltál, még akkor is, ha az egész világ el akarja hitetni veled, hogy te vagy a selejt. Megsúgom, tényleg velük van a gond.
Érzékeny ember vagyok, ha mindez nem derült volna ki a blog nevéből - ismét horkantva röhögök saját magamon, ja igen, én ilyet is tudok, mert nyilván cs@sztem eljárni a terápiába. Inkább itt szórakoztatom a nagyérdeműt és bölcs valamit játszok, ahelyett, hogy kezeltetném magamat. Ez van, dolgozd fel. Nekem már sikerült.
A másik jó tulajdonságom továbbá, hogy őszinte is vagyok. Meg introvertált is. Sokat bőgők. De ki tudok ám állni magamért, ha szükségét érzem.
Egész eddigi nyomorult kis életemben azt kellett hallgatnom, hogy túl félénk, szégyenlős, meg visszahúzódó jányka vagyok. Gondolkodok, tehát bonyolult is vagyok. Mindemellett kívülről elég beképzeltnek is tűnök, ráadásul a bizalmatlanságom okán, nem is túl sok embert engedek közel magamhoz. De már nem bánom.
A 30-hoz közeledvén kezdek megbékélni azzal a nővel, akivel remélhetőleg még igen sokáig fogunk kénytelen-kelletlen, de mindenképp együtt létezni. Na, ez most elég "skizofrénül" hangzott, pedig azt hiszem, az azért még nem vagyok. Nem trendi az az életszemlélet, amivel rendelkezem, tudom.
Meg azt is, hogy a világon senkit sem érdekel, hogy mi van velem. De ugye, erre jók a blogok. Azt írok, amit csak akarok. Ezt is dolgozd fel.
Na, de kanyarodjunk is vissza gyorsan az eredeti sztorinkhoz. Ígértem, hogy bebizonyítom, tényleg
soha senki véleménye miatt nem érdemes megváltoznod.
Volt egy csaj. Meg a csajnak az ótvar nagy szája. Na, nem úgy nyilván, ne piszkoskodjunk itt kérem, a hangja volt a nagy és ráadásul nem félt használni sem. Állandóan az ő sztorijait kellett hallgatni férjről, bulikáról, haverokról és stbről. Nem is volt ebben hiba, még éppen az elviselhetőségi szinten belül mozgott. Egészen addig, még egy szép napon be nem kóstolt magának.
Kérem alássan, annyi volt a vétke szerény személyemnek, hogy a drága léleknek szúrta a szemét ama apróság, hogy még sosem hallott engem rútul kiabálni.
Nos, ez két okból volt lehetséges ugye: nem szokott túl sűrűn ordítozni az ember lánya egy munkahelyen, a másik pedig, hogy számomra érdektelen emberek ritkán tudnak felidegesíteni. Nem akarta érteni sehogy sem a dolgot, tovább feszegette hát a témát. Szerinte ugyanis, ilyen hozzáállással, ami nekem van, el fognak tiporni.
Ha nem nyitom ki a számat és küldök el mindenkit a náthásba, hát biztos, hogy soha semmi nem lesz belőlem - tolta az arcomba a nagy bölcselletét anno.
Igaza lett. Mások legnagyobb örömére, ő már szakmán belül kamatoztatja a nagy száj előnyeit. Hivasásos örömködős lány lett belőle.
Én meg maradtam ugyanaz, aki mindig is voltam. De még soha senkinek sem sikerült eltipornia. Na jó, oké, nem is maradtam mindig csendben azért.
