Rajongok az olyan megnyilvánulásokért, amik úgy kezdődnek, hogy: "Szerintem". - Vicceltem. Csak és kizárólag akkor kedvelem az ilyen mondatokat, mikor a világ nagy dolgairól beszélgetünk, véleményeket cserélünk vagy tapasztalatokat osztunk meg.

Egyenesen rühellem viszont, mikor megpróbálják megmagyarázni nekem, hogy Én, mit-miért gondolok rosszul, csinálok szarul és érzek tévesen. Persze nagyon cukik, a drága lelkecskéim, mert segítenek még abban is, hogy általuk rálelhessek a saját utamra. Igen, ők is mindig úgy kezdik a mondataikat, hogy: "Szerintem..."

Majd a legkülönbözőbb módokon folytatják. Valaki nem kertel, egy az egyben kijelenti, hogy szerinte, én simán hülye vagyok. Más körülírja, de a végeredmény ugyanaz, szerinte én egy komplett idióta vagyok (hozzá képest, természetesen). Esetenként régimódi, begyöpösödött és nagyképű.

Egyesek szerint vissza kellene venni az arcomból, mások szerint meg épp az a gond, hogy túl kevés az önbizalmam (ki ismer jobban, ugyebár). Aztán van, aki támogat abban, hogy megvalósíthassam a saját álmaimat, más meg egy munkakerülő senkiházinak tart, mert nyilván, aki nem rohad a gyárban, három műszakban, az csak egy naplopó lehet. 

Egyetlen egy közös van ezekben az emberekben, mégpedig az, hogy ők sem tökéletesek. Sőt.

Általában mindig az akarja "megoldani" mások életét, aki már jócskán elszúrta a sajátját. Csak ők ezt nem tudják magukról, ugyebár.

 És, hogy mi a különbség a megmondóemberek és köztünk, szerencsétlen halandók között?

Például, ha valaki megkérdezi tőlem, mit csináljon egy adott helyzetben, akkor általában azt válaszolom neki, hogy azt, amit jónak érez. Esetleg mesélek neki, ha van, saját tapasztalatokról, elmondom, nekem milyen érzéseim vannak a dologgal kapcsolatban. De, ha úgy folytatja a beszélgetést, hogy mit tennék a helyében, akkor biztosan rövidre zárom a témát annyival, hogy nem tudom, nem vagyok a helyében. 

Ezzel szemben, a minden tudás birtokában lévő, mindenkinél - mindent jobban tudó delikvensek, akkor is megmondják hajszálra pontosan, hogy mit csinálj, ha nem is volt ilyen kérdés.

Gyakran írok saját tapasztalatokról, érzésekről. Adott pillanatban, én akkor úgy gondoltam és éreztem, ahogy azt oda leírtam. Hát mondanom sem kell, hogy nem egyszer próbálták már elbagatellizálni a saját érzéseimet.

Megmondták, mi az, ami tutira nem úgy van, én azt biztosan nem élhettem át és egyébként is, ki vagyok én, hogy bármit le mertem írni? Ráadásul még úgy is csinálok, mintha valami elcseszett szakértő lennék, holott nem értek én semmit igazából. 

Nem úgy, mint ők! Nyilván. - Én kérek elnézést. 

A francokat kérek. Veszettül unalmas már, hogy mindig- mindenki, mindenki másnál, mindent jobban tud. De szép mondat volt ez, te úristen... 

Na szóval az van, hangozzék bármilyen kanapécoelhosan is,  hogy az egyetlen ember, akinek meg kell felelnünk, az éppen mi magunk vagyunk. Aki mást állít, annak ez egyértelműen nem sikerült. 

Azért szenvedünk a nyomorult megfelelési kényszertől, mert nem arra figyelünk, hogy mit súgnak a saját megérzéseink, hanem arra, hogy mit vár el tőlünk a külvilág.  Azért nem teszünk meg dolgokat, amikre őszintén vágyunk, mert nem tudjuk, mit szólna hozzá, hogyan fogadná azt a környezetünk. 

Szeretetet koldulunk, lájkokban mérjük a szépségünket, a tehetségünket. Ismerős és követőszámban a népszerűségünket. Kommentek határozzák meg a magunkról alkotott képünket és a külvilágból érkező impulzusok, tulajdonképpen az egész életünket. 

Az eredmény? Látszatéletek és elhazudott boldogság. Aztán frusztráció, harag és teljes burnout. Egy szép napon pedig, azt vesszük észre, hogy mások életében turkálunk és minden mondatunk úgy kezdődik: "Szerintem..."

Megoldás? Jó magasról le... , hogy ki-mit csinálna a helyemben. Majd, ha felvette a cipőmet, végigjárta az utamat, utána esetleg beszélhetünk. Esetleg.