Egész életemben menekültem. Miközben semmire sem vágytam jobban, mint a biztonságra. Paradoxon meghatározása egy megzabolázatlan személyiségnek, akinél tényleg nincsenek arany középutak, akit mindennél jobban untat az állandó. Csak tátongó mélységek és szédítő magasságok, melyek között szüntelenül tipródva, aljas manipulációkkal követeltem magamnak azt, ami az enyém.

A másik szeretetét, figyelmét, életének minden szegletét. Majd mikor megkaptam, úgy taszítottam el magamtól, mintha sosem vágytam volna rá. 

Azután jöttél te. 

Két idegen ember "véletlenszerű" találkozása 50 négyzetméteren, egy kicsinyke panellakásban, amiben összekötni készültek az életüket, legalábbis amennyire lakótársak között illik. Nem tudnám megmondani, hogy mit éreztem pontosan, azt hiszem leginkább zavarban voltam, mert te voltál az első férfi, akivel egy fedél alá hurcoltam az életem. Még csak nem is voltál az esetem, a hosszú haj sosem volt a zsánerem.

De az első átbeszélgetett éjszaka után, ez  már végképp senkit nem érdekelt, nemhogy engem. Volt valami furcsán ismerős benned, mintha tudtam volna, hogy dolgom van veled - akkor is, ha egyáltalán nem hiszek az ikerlángos katyvaszokban. Olyanok voltunk, mint két bárgyú kamasz, akik a kolesz szobában kerülgetik egymást, pedig még a vak is látta, mennyire vágytunk egymásra. 

Két hét. A két szobából egy lett, az ismeretlennek hitt lakásból otthon, az idegenekből megtalált igazi. Mint a mesében, mondhatnám, de ez nem az a tipikus lovestory. Nálam tényleg nincsenek középutak, ismerted fel hamarosan és rájöttél arra is gyorsan, hogy nem rejtegetem sokáig az igazi arcomat.

Láttál nevetni, sírni, tajtékozva tombolni, melankóliába zuhanni, összetörni, újra felállni, gyors egymásutánban nézőpontokat változtatni. Hallottál kiabálni, sárkányként visítani... De te mégsem akartál elmenni, téged nem tudtalak elüldözni.

Mert te végre tényleg engem szerettél, nem azt, aki lehetnék.    

Együtt változtunk. Te értem, én érted, együtt, kéz a kézben, kettőnkért. Megvívtuk a csatáinkat önmagunkkal, a világgal, egymással. Jártunk külön utakon, találtunk vissza újra egymáshoz. Változott a külsőnk, neked több lett a ráncod - na, jó nem, én őszültem meg inkább -, költöztettük az egész életünket egy autóban, sírtunk egymás vállán, nevettünk szívből, éltünk szenvedéllyel, magasságokat és mélységeket, ahogy én szeretem és ahogy te megszeretted mellettem.

Egy valami nem változott: az érzéseink egymás iránt. És bár néha tényleg kemény volt velünk az élet, mi még most is pont ugyanaz a két igazinak hitt idegen vagyunk, akik sok évvel ezelőtt összekötötték az életüket abban az apró panellakásban.

Csak a helyszín változott, az otthon maradt ugyanaz. 

Ha tetszett a bejegyzés, nyugodtan megoszthatod.

Továbbiakért kövesd a Lélekhatár Blog Facebook oldalát.