Mondom ezt úgy, hogy egész eddigi életemben kikészített, ha bárki bármilyen negatív kritikát fogalmazott meg velem szemben. Az álarcom jól működött, sohasem vették észre, ha sikerült megbántaniuk. Sőt! Mindenki azt gondolta, hogy rólam aztán tényleg minden lepereg. Sokáig haragudtam ezért, még végül megértettem, hogy ők csak annyit ismerhettek belőlem, amennyit engedtem nekik és valójában annak láttak, aminek látni akartak. 

Voltam én már kövér, kövérke, kicsit duci (de csinos), túl vézna, szeplőske, beképzelt idióta, nagyképű, félénk, szégyenlős, túl normális, meg nem normális is. Eminens és lázadó, okos, értelmes, meg full hülye is. Voltam én már minden... Kinek-mi ugyebár. Sokáig függtem a külvilágból érkező címkéimtől, az általam ismert és kevésbé ismert emberek véleményétől.

Azt hittem, az vagyok, amit gondolnak rólam. 

Ma már azt hiszem inkább, hogy az vagyok, amit én gondolok magamról. Nem voltam rest szembenézni a gyengeségeimmel, nem átallok büszkének lenni az erősségeimre és mindig igyekszem egy kicsivel több és jobb ember lenni annál, mint aki tegnap voltam. Sok munkám volt magammal, ezt nem tagadom, ahogy azt sem, hogy még ma is rosszul tud esni egy-két jól célzott, minden jóindulattól mentes mondat. 

Nagy különbség viszont, az eddigiekhez képest legalábbis biztosan, hogy most már mindig megnézem, mielőtt még magamra venném a "kritikát", hogy ki volt, aki megfogalmazta azt. Mert úgy vagyok vele, hogy,

aki ismer, tudja milyen vagyok, aki viszont nem tudja, az meg nem ismer.

Tehát a rólam alkotott véleménye nem más, mint a saját korlátai, berögződései, előítéletei és sokszor fals értékítélete alapján kiállított bizonyítvány, ami a legtöbb esetben inkább róla, mintsem rólam szól. 

A legtöbb ember ugyanis, előbb ítélkezik és csak aztán gondolkodik. Előbbi ugyanis jóval nehezebb. Ráadásul itthon még mindig az a módi dívik, hogy minél inkább magunk alá tudunk helyezni valakit, annál fényesebben csillog a saját egonk. Valójában és lehet, hogy ez most sokaknál kiveri a biztosítékot, de én azt gondolom, hogy alsó hangon is kb. úgy 3 millió szakértő országa vagyunk. Merthogy

itt tényleg mindenki mindent jobban tud és azt a mindent mindig egy kicsivel jobban, mint mások. És ennek a mindenkinek attól hízik a mája leginkább, ha messze földig hirdetheti önnön nagyságát. 

Így történhet meg az, hogy esetenként olyan véleményeket is hozzánk vágnak, amihez nekünk valójában egyáltalán semmi közünk. De fontos tudni, hogy ezek a kritikának álcázott ártani akarások csak addig képesek hatással lenni ránk, még engedjük, hogy hatalmuk legyen felettünk. És itt jön képbe az önismeret, a helyes önértékelés fontossága. Mert, ha tudom, hogy ki vagyok, mennyit érek és hol helyezkedem el a világban, akkor hiába mondja nekem egy huszadrangú arc nélküli troll, hogy én egy komplett idióta vagyok, maximum egy gúnyos mosollyal nyugtázom a ténykedését, de semmiképp sem reagálok rá az ő stílusában és pláne nem veszem magamra az általa mondottakat. 

Szerintem ugyanis, úgy igazán csak olyan dolgokkal lehet megsérteni a másikat, amiről ő maga is tudja vagy legalábbis érzi valahol legbelül, hogy még dolga van vele. Minden más esetben, egy vállrándítással intézi az esetet. 

Mert most őszintén, ki a fenét érdekel, hogy az utcabeli szomszéd Böbe, L. Árpád a Facebookról vagy az influenszer kislány az Instáról mit gondol rólam? Hol jön bárki ahhoz, hogy kereszteket vetegessen mások feje felett? És egyáltalán, ki találta ki azt a baromságot, hogy kötelességünk mindenki véleményét meghallgatni, neadjég' még hallgatni is rá? 

Tetszem? - Jó. 

Nem tetszem? - Úgy is jó. 

Ennyire egyszerű ez az egész.  

Ha tetszett a bejgyzés, oszd meg másokkal is. 

Továbbiakért kövesd a Lélekhatár Blog Facebook oldalát.