És hagyod. Bár valahol mélyen, ott legbelül még kapizsgálod azért, hogy ez valahogy mégsem oké. Mert ő bánt téged, te mégis magadra vállalod, hisz túlságosan hozzászoktál már az efféle bántalmazásokhoz. Megengeded újra és újra, hogy megtegye veled. Mert ebben élünk mi. Egy bántalmazó kultúrában. És lassan már nem is emlékszünk másmilyenre.
Ha megállnál a járda közepén lévő virágágyásnál megszagolni egy rózsát, nagy valószínűséggel egy szempillantás alatt legalább két ember lökne fel jobbról - balról, egy másik elküldene anyádba és még egy másik ordítva csapna agyon a Te hülye barom! címkéddel. Mindezért persze te lennél a felelős, hisz csak az idióta szagolgat egy rózsát, miközben haladni kéne, mert 'lekésem a buszt, vacsorára vár anyám, vagy kezdődik a híradó. Te igen hülye meg az utamba álltál egy ilyen bugyutasággal, mint a rózsaszagolgatás.
Megsemmisülve baktatsz tovább, mire az utcabeli építkezés állványán lógó munkások nagybuzgón méltatni kezdik az extrajó fenekedet, mire te egy szimpla fintorral reagálsz. Te beképzelt hülye picsa! A második címkéd aznap. És természetesen ezt is csak magadnak köszönheted. Miért nem burkában járkálsz vagy ha már túlságosan feministap@na vagy hozzá, akkor tanulj tiszteletet. Fogadd a bókot szép mosollyal és nagy köszönömmel. Ki tudja? Lehet, hogy csak szimpla picsa leszel. Ha szerencséd van, a hülye jelzőt lehagyják.
Bemész a boltba. Hangosan köszönsz, ám az eladó nem, hogy nem viszonozza, még csak nem is fogadja a köszönésed. Már az ajtóban semmivé válsz. Pedig csak zsemléért jöttél.
Hazafelé sűrű anyázások közepette dudálnak le a zebráról! nem látsz a szemedtől te... ? felkiáltásokkal kísérve. Pedig meg mertél volna esküdni rá, hogy neked volt zöld a lámpád.
Bántalmazás mind. Egytől - egyig. Bár valóban nem hagy olyan látványos jeleket, mint ha arcon csaptak volna. Ám legalább annyira tud fájni.
Bántalmazás az is, mikor megdorgáljuk a kisgyereket, ha sírni mer. Kvázi elbagatellizáljuk a fájdalmát, mondván, jajj, nem is fáj az annyira, katonadolog! A kisfiúkat egyfeszt arra biztatjuk, hogy akiknek kukijuk van, azok nem sírnak ám. Vagy ha mégis, akkor túl lányosak, túl érzékenyek, túl akármilyenek. Majd jó nagyokat csodálkozunk, ha a rengeteg elfojtásnak köszönhetően 3 millió alkoholista országa leszünk.
Bántalmazás, mikor összehasonlítgatunk. Leértékelünk. Lekicsinylünk. Bagatellizálunk. Nem vesszük komolyan mások fájdalmát. Beszólunk, odamondunk, ráolvasunk, számonkérünk.
A bántalmazó kultúra része, hogy kicsinykére összehúzódva, ujjainkat tördelve ácsorgunk a nővérpultok előtt, majd még akkor sem szólalunk meg, ha elzavarnak onnan a francba, mondván nem érnek rá ( nem itták meg még a kvt ). Nem szólunk, mert ha mégis, akkor örökké emlegetni fogjuk azt az ellátást, amiben részesülni fogunk.
Nem merünk szólni az étteremben, ahol több, mint fél órája várakozunk. Sem a boltban, ahol úgy nevetgélnek az eladók, mintha mi épp nem a kassza előtt várakoznánk.
Nem szólunk az ügyintézőnek, aki figyelmen kívül hagyja, hogy ott állunk előtte. Vagy, ha mégis, magunkra ragasztjuk az analfabéta címkét, amit volt szíves hozzánkvágni, mert nem olvastuk el a kiírást, miszerint "tilos munkával zavarni" az ügyintézőket.
Bántalmazás, mikor mások alkotását egyszerűen szarnak nevezzük. Mikor feldobja a napunkat, ha valaki másét tönkre tehetjük. Ha késztetést érzünk arra, hogy belerúgjunk másokba. Csakazértmert. Minden különösebb indok nélkül.
A bántalmazó kultúra része, hogy nincs idő a gyászra, hogy még mindig nem sírunk, ha fáj és, hogy akkor is csücsörítős fotó kell az instára, ha épp egyáltalán nem érzed át a #behappy életérzést.
Bántalmazás az is, hogy a média belemászott a fejünkbe, hogy mindenhol manipulálnak. Hogy mindent tudnak rólunk, hogy lassan jobban ismernek, mint mi saját magunkat.
Bántalmazás, hogy a kormány már nem csak a pénztárcámban, a munkahelyemen, a buszon, de már az ágyamban is ott van. Meg akarja mondani, mit és hogyan gondoljak. Uszít. Gyűlöletet kelt. És úgy bántalmaz, hogy senkifia észre ne vegye. Ha mégis feltűnik valakinek, az biztosan külföldre megy. / Mindez pártfüggetlen. Ahogy a többi is. Politikamentes bejegyzés /
Mindezek tették szar hellyé az életünket. Elfojtás, félelem, gyűlölet, passzivitás, közöny. Lassan keresve sem találunk mást.
Mindezt mi sem bizonyítja jobban, mint az a #sajátélmény, ami a minap megesett velem (nem is én lennék, ha a mondandómhoz nem tennék hozzá valami sajátot is) :
Tömegközlekedés. 30 fok. Légkondi természetesen nincs. A buszsofőr zihál. Csúnyán néz, még a markomba nyomja a jegyet. Egyesével ülnek az üléseken, mellettük táska. Nem néznek fel, ne ülj mellém! villognak a képzeletbeli táblák. De nem tehetsz mást, hátraverekeded magad az egyetlen használhatónak tűnő helyre. Leülhetek ? - Bár sosem értettem miért kell ezt megkérdezni, hisz tudtommal senki sem vett két jegyet saját magának, így csak egy ülésre jogosult. Leülsz.
És legnagyobb meglepetésre egy másik székről egy kedves női hang megkérdezi, hogy ugyan már elfér - e a lábad között a táskád, mert ha nem, akkor egészen nyugodtan odateheted mellé. Majdnem elsírtam magam a meghatottságtól. Mert aznap még csak közönnyel és életutálattal találkoztam.
Hát így élünk mi, egy bántalmazó kultúrában. Óriási baj van kilátásban és még mindig nem akarunk felébredni ebből a rémálomból. Pedig lassan már nem lesz visszaút.
Köszönöm a figyelmet!
Lélekhatár szerz.
