2018. május 31. írta: h.Szilvi_

Miért reménykedünk szüntelen abban, hogy megváltozik?

Balga, csacska, csúf , hiú, égi tüneményekkel játszó, csalfa, vak remény. Jellemezhetnék így is azt az ábrándképet, ami még mindig oly bőszen a fejünkben él. Meggyőződésünk, hogy képesek vagyunk az emberek személyiségét egyik napról a másikra megváltoztatni, majd mikor éveket feccöltünk egy már eleve halálraítélt ügybe, hibáztatjuk azt a bizonyos remény halat, amely volt szíves feldobni a nem létező talpát és beúszott miatta, majd ott is ragadt a kis aranyos sz@rokrája. De miért? Miért vagyunk képesek a végletekig reménykedni abban, hogy az általunk szeretett személy, majd pont miattunk megváltozik és egy számunkra megfelelőbb emberré válik? Van egyáltalán realitása ennek az egésznek? És miért lesz felelős sikertelenségünk miatt a másik ember? Na meg egyáltalán, mi magunk képesek vagyunk a változásra ?

A remény az az indulat, amelyet valamely óhajtott, de ránk nézve még bizonytalan dolog képe lelkünkben kelt. A remény így ellentétes érzelmekből alakul, az óhajtás tárgyának képe kellemes, elérésének bizonytalansága kellemetlen.

Az okos enged

Ahogy az már nálam lenni szokott, az ilyen témákban szeretek mindig a saját életemből példákat hozni, alátámasztván állításaim legalább egy részét. Így engedtessék meg , hogy a Remény rabjai most rólam szóljon.

Ha igazán szeretünk valakit, akkor azt nem akarjuk megváltoztatni, vagy ha mégis, akkor meg nem szeretjük eléggé.

Mondogatják ezt igen bölcsen azok, akik már kicsit járatosabbak a dologban - gondolom én . De mi van akkor, ha szeretetünk épp úgy nem szűnik, ahogy a számunkra zavaró jellemvonások sem? Rendhagyó módon nem csak a párkapcsolat, hanem a barátság szempontjából is bemutatom a jelenséget.

Az általános iskola alsó tagozatában ismerkedtünk meg és lettünk örökös barátok - akkoriban legalábbis még így hittük. Hasonló vehemenciával rendelkező, folyton a végletek között mozgó emberek voltunk- vagyunk, akik valahogy mégis mindig számíthattak egymásra akkor is, mikor az egész világ összefogott ellenük. De volt ott valami egészen más is, birtoklási vágy, féltékenység, örökös rivalizálás, mely, ahogy teltek az évek egyre inkább kirajzolódni látszott. Én, a magam részéről akkor és most sem igazán értem, hogy az általam barátnak nevezett személy miért akart pont velem, egyfajta igen nonszensz és agyament játékot játszani. Hogy miért kell folyton azt hallgatnom, hány fiú szerelmes belé- majd később kikkel feküdt le - miközben engem inkább a kapcsolatok szerelmi része érdekelt. Vagy miért nem tudtam befejezni soha egyetlen mondatomat sem, a hozzám intézett és te hogy vagy? kérdésére.

Ahogy teltek az évek, kezdtem magam egyre furcsábban érezni a társaságában. Valahogy folyton elszívta az életenergiámat egy - egy hosszú egyoldalú beszélgetés. Nagyon untam már, hogy állandóan az ő magánéletét kell boncolgatnunk és, hogy a Mi, lassan teljesen átváltozott Én - re, miközben a másik Én lassan kezdett eltűnni a süllyesztőbe. Ekkor beszélgettem el vele életünkben először nagyon kimért és határozott mondatokban arról, hogy ha nem változtat, befejezzük ezt a barátságnak nevezett , lelki szemetesláda - én vagyok a világ legjobb nője kapcsolatot.

Próbált tenni az ügy érdekében, de a változásokkal pusztán addig jutottunk, hogy feltette azt a bizonyos És veled mi újság? kérdést, majd egy- két mondatot már az én életemről is képes volt végighallgatni. De ennyi.

Képtelen volt kibújni az énközpontúság alól és továbbra is csak arra használt, hogy mindazt a bizonytalanságot, amit magában hordozott, a nyakamba borítva általam váljon erősebbé.

10 éven át napi kapcsolatban álltunk egymással, reggel és éjjel is hallgattam a felém záporozó De szerinted tetszek neki, de szerinted mit gondol rólam, de szerinted Én Én Én és Én ? kérdéseket. Még egy nap meg nem telt az a bizonyos padlásom és nem borítottam ki az évek alatt csordultig telt és akkorra már kicsordult poharat.

A végkifejlet az lett, hogy a mai napig nem beszélünk egymással, mert volt szíves megharagudni rám, nekem pedig sohasem fordult meg a fejemben, hogy tovább játsszam valaki pszichológusát.

A szamár szenved

A fentebb említett történetből okulva már tisztában voltam vele, hogy egy ember személyiségét nem lehet megváltoztatni, de ha párkapcsolatra került a sor, valahogy mindig kitörlődött a fejemből eme nemes gondolat. És azt gondolom , nem vagyok vele egyedül, hisz oly sokan, sokszor reméljük azt, hogy képesek leszünk megváltoztatni valakit. Pedig ez egyáltalán nincs így.

Életem szerelmének hittem, rózsaszín bárányos felhőkön úszkáltam és onnan ugráltam fejeseket a boldogság tengerébe. Na persze , hamar fájdalmas hasas lett abból az ugrásból. Más élethelyzetből jött, szögesen ellentétes világmeglátással rendelkező emberek, hasonlóan erős személyiséggel, önfejűséggel és fejet az igába hajtani képtelen habitussal. Ezek voltunk mi. Talán nem meglepő , hogy mindebből semmi más nem sült ki, mint soha véget nem érő dráma, veszekedés, kiabálás és könnyek. A miért így és úgy , de miért nem így és úgy, a nem így kellett volna hanem amúgy, ne ezt vedd fel hanem azt, ne így csináld ne azt és ne így végeláthatatlan véleménykülönbségek, olaszos stílusban történő tálalása.

Két év, ennyit küzdöttünk egymással, egymásért teljességgel feleslegesen. Hiába próbáltunk idomulni, kompromisszumokat kötni és megalkudni. Továbbra sem értettük egymást, ha a-t mondtam ő mindenképp b-t. S ha egyik akadályt legyőztünk, természetesen rögtön jött a másik.

Kénytelen kelletlen be kellett látnunk, hogy belefáradtunk mindketten és a remény , hogy valaha is működőképes lesz a kapcsolat végleg elveszett. Így miután meguntuk játszani a szamarat és kivágtuk a fát, majd végre láttuk az erdőt, fájdalmas búcsút intettünk egymásnak.

Együtt változni

"A fogadjuk el egymást úgy, ahogy vagyunk" , egészen addig állja meg a helyét, még nem költözünk össze szívünk kuglófjának egyetlen mazsolájával. Ekkor ugyanis megoldást kell találnunk az olyan fontos kérdésekre , mint a televíziózás és szex egyensúlya, a mikor, ki és hogyan takarít, a horkolós alszik el mindig hamarabb és társaira. Egyszerűen létezhetetlenné válik az, hogy ha mindennapos tányércsapkodás nélkül szeretnénk folytatni kapcsolatunkat, akkor ne kelljen bizonyos dolgokban változni és változtatni. Ha a kapcsolatot úgy ítéljük meg, hogy a kisebb - nagyobb problémákat leszámítva működőképes, akkor jogos a reményünk az irányba, hogy igenis képesek vagyunk változásra, ha van kiért és miért. Úgy gondolom és tapasztalom, hogy ez az egyetlen helyzet, mikor ebből a szempontból és ebben a témában létjogosultsága keletkezik a reménynek.

Summa summarum

Ne higgyük, de még csak ne is reméljük, hogy a notórius hazudozó majd éppen miattunk változik őszintévé , hogy az agresszív állat egyszerre doromboló kiscica lesz a közelünkben, hogy a nőt és gyerekét bántalmazó férfj valaha is a mintaapa szerepébe bújhat. Sosem válik a tiszteletlenből tisztelettudó, a nagyszájúból csendes, a csalfából hűséges, a fatuskóból érzékeny, a hozzánk nem illőből éppen passzoló.

Ideig - óráig képesek megemberelni magukat, meg tudnak változni néhány napra, esetleg hétre. De az alapszemélyiségünket nem hogy más, de még önmagunk is csak nehézkesen tudjuk megváltoztatni.

Léteznek persze kirívó esetek, mikor egy sokk, ne adj isten egy tragédia megváltoztatja az életet s általa megváltozik az ember is, de az a fajta változás nem a mi két szép szemünk miatt és főleg nem olyan rövid idő alatt megy végbe, mint ahogy azt mi szeretnénk.