Néhány évvel ezelőtt, mikor szolgasorba adtam a lelkemet (beálltam dolgozni), Excel táblák és Word dokumentumok felett savanyodtam bele az életembe. Üresnek éreztem magam és arról ábrándoztam, hogy egy szép napon majd, nekem is lesznek álmaim, amik után lepkéket kergetve futhatok majd a réten. Aztán lettek. Mármint álmaim. És, hogy jól jártam-e velük? Azt lentebb elmesélem. 

Azt gondoljuk mi, egy meg nem értett generáció (y), hogy kutya kötelességünk megvalósítani önmagunkat, hogy fényes karriert kell építenünk, hisz hol vannak már az előre elrendelt életek? Hol van már az a régi biztonságos rendszer, mikor anyáink, jószerével nagyanyáink életútját követték, s, ha úgy volt, hát mentek ők is napszámba vagy a gyárba, ahogy szüleiktől látták. 

Nem, nekünk ez nem kell. Mi álmokat akarunk. Kergetni őket, űzni-hajtani, még el nem érjük. Na igen, csak van az a pont, mikor keserédes lesz az ébredés. Hisz a látszat ellenére, amennyire áldás tud lenni egy édes képzet, épp annyira átok is. Mert senki nem készít fel rá előre, hogy 

Ki fognak nevetni 

Bizony ám! De még hogy! Az átlagember még mindig megragadt nagyanyáink korában és nem is vágyik többre a napi robotnál. Amivel nincs is semmi baj, hisz, mint mondtam, nem mindenkinek való ez az önmegvalósítósdi. Ám még mi, álmokat kergetők elfogadjuk, hogy nekik az az élet a bejövős, addig nekik eszük ágában sincs belenyugodni a ténybe: nekünk bizony, téves kényszerképzetek élnek a fejünkben.

Jó előre készséggel felkészítenek a bukásra, rávilágítanak, hogy még mindig nem sikerült felnőnünk és amúgy is kapitális baromságokról fantáziálunk. 

Tele leszel kételyekkel

Megálmodni könnyebb volt, mint megvalósítani. Hamar szembesít vele a világ, hogy nem vagy egy istenadta megismételhetetlen őstehetség. Vagy, ha az is vagy, hát nem leszel vele egyedül. Rengetegen élnek bele a nagyvilágba hasonló világmegváltó tervekkel, mint, ami neked van. És mikor csak nem akar jönni a hőn áhított siker, keresni kezded a hibát. Természetesen önmagadban.

És ami a legrosszabb, voltál olyan elvetemült, hogy világgá kürtölted, te márpedig akkor is meg fogod valósítani az álmaidat, de ahelyett, hogy varázsütésre sikerült volna, csak állsz bambán és keresed a válaszokat a miértekre. Ők meg persze jönnek, az "ugye, én előre megmondtam" kezdetű örökzöldekkel.

Aztán jobb esetben mégsem adod fel. De

Meggyűlölöd az álmaidat 

Visszasírod a régi életedet, amiben még nem szerepelt semmilyen elvárásod a világ felé. Csak éltél benne és tetted a dolgod. De többé már nem szabadulhatsz. Ólmos súllyal nehezedik a válladra: meg kell valósítanod! 

És rájössz, hogy megálmodni ezerszer könnyebb volt, mint elengedni. Nem hagy nyugtot, nem tudsz szabadulni tőle. Nem akarsz csalódni magadban, nem akarsz csalódást okozni másoknak sem és  nem akarod elhinni, hogy pont te leszel az, akinek nem fog sikerülni.

Ekkor megállsz. Mert muszáj. Mert néha a legnagyobbak is elveszítik az önmagukba vetett hitet és olyankor legszívesebben a szemétdombra vetnék az álmaikat. Csakhogy nem tehetik.  

Rájössz, mit és hol rontottál el

Szerintem a legtöbben ott hibázzák el (én is így jártam), hogy az álmaik egyszerűen túlnőnek rajtuk. Nagyon nehéz mindennap dolgozni valamiért, aminek folyton a vége, az eredménye lebeg a szemünk előtt, de az meg olyan messze van, hogy távcsővel is csak haloványan látszik. Fel kell tudni ismerni, hogy nem válthatjuk meg a világot egyetlen nap alatt - és meg kell tanulni örülni a kisebb sikereknek is. Na, már most ez elég nehéz lesz, ha közben folyamatosan 

Támadások érnek

Holtbiztos, hogy, ha elfelejtettél beállni a sorba, de legalábbis állást foglalni jobb vagy bal oldalon, legyen szó bármilyen témáról is, akkor megtalálnak majd maguknak. Egyébként teljesen mindegy mit teszel. Ha nem elég gyors ütemben haladsz a célod felé, akkor azért, ha meg pofátlanul sikeres kezdesz lenni, akkor azért. Az álmaink kergetése közben, szerintem ezt a legnehezebb megtanulni, mármint, hogy nem szerethet mindenki. Mondjuk, engem sem érdekel mindenki, tehát, ha innen nézzük, akkor ki a francot érdekel - nem igaz?

A lelkesedés diktálja az iramot, de a kitartás éri el a célt

Szép közhelyesen megfogalmaztam egy citatumról csórt idézettel, de mindez a lényegen nem változtat, merthogy történetesen nagyon is igaz a fentebb említett mondat, hangozzék bármilyen sablonosan is. Ha nincs megfelelő hátszeled, nem támogat a kutya se (na jó, talán ő igen), nem rendelkezel megfelelő kapcsolatokkal, akkor vért izzadva küzdhetsz majd a világrengető álmaidért. És még akkor sem biztos, hogy sikerülni fog.

Mondjuk azt szokták mondani, hogy a befektetett munka megtérül majd a végén. Nos, várjuk szeretettel.

Addig is, elbukunk, felkelünk, siránkozunk, kételkedünk, sírunk-rílunk, új irányt keresünk, lelkesedünk, kitartunk, dolgozunk, aztán megint elbukunk. De nincs másik út, mert, ha túl stabilra sikeredett az álmod, akkor képtelen leszel elengedni azt. 

Ha tetszett a bejegyzés, oszd meg másokkal is. 

Továbbiakért kövesd a Lélekhatár Blog Facebook oldalát.