Az előző bejegyzésben már fejtegettem kicsit, hogy mik azok a jelek, amik előre jelezhetik egy kapcsolat végének közeledtét. De mi van akkor, ha már be is következett a baj és szakításra került a sor? Hogyan lépjünk túl? És egyáltalán, hogyan éljük túl ezt az egészet? 

Ahogy szoktam mindig mondani, esetenként nem csak abban kellhet segítség, hogy holnap majd minden jobb legyen, hanem abban is, hogy túléljük a mát. Ez a mondat pedig, egy szakítás esetén még inkább érvényes. Az van ugyanis, hogy az olyan okosságok, mint a "majd lesz jobb és a ne bánkódj!" ilyenkor egyáltalán nem segítenek. Legalábbis az elején tutira nem.

De akkor mégis mit tehetünk? 

 Adjunk időt

Szakemberek szokták ezt tanácsolni nagyon helyesen, hiszen egy szakítás mindenképp veszteséget jelent, aminek szükséges megadni a kellő gyászidőt. Egyébiránt tehetünk úgyis, mintha mi sem történt volna, beleléphetünk egy új kapcsolatba egyből, ám nagy valószínűséggel azt is halálra ítéljük már az elején, mivel a lezáratlan problémáinkat oda is visszük magunkkal. Kivéve persze, ha már egy régóta halott kapcsolat lezárásól beszélünk. De tegyük fel, hogy most nem arról van szó. 

Más mese nincs, mint megszenvedni, amit meg kell. Nyalogatni kicsit a sebeinket, siratni a szép emlékeket és sajnálni magunkat, ahogy csak bírjuk. Ez egyáltalán nem ciki, hiába mantrázzák nekünk mindig, hogy menni kell tovább. Majd megyünk is, ha úgy érezzük, már mehetünk. Legyünk kicsit magunkban, éljük meg az érzéseinket, azután jöhet a következő lépés. 

Dolgozzuk fel

Tegyük helyére a dolgokat és vonjuk le a megfelelő következtetéseket. Ezen a ponton már nagy segítségünkre lehetnek a barátok is. Beszéljünk ki magunkból mindent, ami a szívünket nyomja. De már ne csak a veszteség fájdalmára gondoljunk, próbáljuk összekaparni magunkat valahogy. Már ne nézegessük a közös fotókat, ne ölelgessük a tőle kapott plüssmackókat és ne gondoljunk tovább arra, hogy vége az életünknek. 

Keressünk új alternatívákat

Nem, nem másik szeretőre gondolok. Ott még nem tartunk. Előbb rendbe kell tennünk önmagunkat. Be kell rendeznünk egy új életet, amiben ő már nincs benne. Jól jöhet ilyenkor egy új hobbi, jó ötlet lehet az utazgatás is és természetesen nagyon fontos, hogy ne zárkózzunk magunkba. Ideje újra nyitni a nagyvilág felé. Bármilyen nehéz is, de mozduljunk ki otthonról. 

Elengedés

Megsirattuk, kikínlódtuk, nagyjából sikerült beragasztgatni az összes sérülésünket, amit a szakítás apropóján szereztünk. Fontos, hogy képessé váljunk lezárni és elengedni a régi kapcsolatot. Nem kattoghatunk tovább azon, hogy mi van vele, kivel van és vajon gondol-e még ránk.

Ideje továbblépni. Megpróbálkozni újra, ezzel az egész boldogság dologgal és neki sem kívánni mást. Mert, ha haragot őrizgetünk iránta, akkor sohasem fogunk túllépni rajta. 

Új kapcsolat

Lenne a következő lépcsőfok, a gyászidő letelte után. Ám nem biztos, hogy nekünk szükségünk van rá. Nem baj ám, ha az ember néha egyedül is van kicsit. Ha jobban összeismerkedik önmagával és nem görcsöl rá, a párt kell találnom marhaságra. Nem kell, csak lehet. És, ha jönnie kell, jönni is fog. Felesleges parázni rajta. 

Fejezzük be az önhibáztatást, engedjük el, a kevés vagyok érzést és leheljünk magunkba új életet. Mert másképp nem megy. Tudnunk kell, hogy bár baromira fáj, de hamarosan tényleg el fog múlni. És csak addig kell túlélnünk valahogy.

Ha tetszett a bejegyzés oszd meg másokkal is.

További tartalom a Lélekhatár Blog Facebook oldalán.