Rengetegszer jött szembe velem mostanában egy örök érvényű igazságnak szánt bölcsesség, mely szerint - és most nem pontosan idézek: aki rendben van önmagával, az másokat sem bánt. Elgondolkodtam kicsit a dolgon (jó szokásomhoz híven), hogy, ha mindez valóban így van, ahogy fentebb írva vagyon, akkor hogyan lehetséges az, hogy kismilliónyian vagyunk, akik napi szinten szorongunk, fájdalmas emlékeket cipelünk, dühösek vagyunk és soha az életben nem voltunk kibékülve önmagukkal, de mindennek ellenére mi mégsem a külvilágon próbáljuk megtorolni a sértettségeinket? 

Megmondom én, hogyan lehetséges mindez. A képlet egyszerű. Ilyen tekintetben kétféle ember él a földön: az egyik, aki a környezetét hibáztatja mindenért és másoktól várja a megoldást a bajaira, meg a másik, aki tudja, hogy bármi is történt vele a múltban, egyedül ő képes helyreállítani a rendet magában és maga körül. 

Mert az a nagy helyzet kérem szépen, hogy gyűlölködni a világ legkönnyebb dolga. Nem kell hozzá se ész, se erőfeszítés. Hát mennyivel egyszerűbb már szimplán csak széttárni a kezeimet és azt mondani, hogy én semmiről sem tehetek, mint megkeresni és megválaszolni a saját miértjeimet... Utóbbihoz ugyanis, jó nagy adag bátorság és kitartás kell - és ezen két összetevő nem épp a legkeresettebb alapanyag mostanság.

Ezért, ezen a vonalon maradva én azt gondolom és mondom inkább, hogy nem (csak) azok nem bántanak másokat, akik rendben vannak önmagukkal. Nem-nem. Azok sem bántanak másokat, akik, bár nincsenek teljesen rendben a saját énképükkel, de elég bátrak és erősek ahhoz, hogy befelé kezdjenek figyelni. 

Egyedül a gyenge ember az, aki bánt. És azért bánt, mert fél. Fél szembenézni önmagával. Retteg attól, hogy összeomolna a terhei súlya alatt. Nem tudja, hogy ő az, aki örök boldogtalanságra ítélte saját magát és azt sem tudja, hogy a szabadulásáért is egyedül csak ő a felelős. Ezért aztán mindenkit gyűlöl. Mindenkit mindenért okol, de önmagát sohasem érzi felelősnek semmiért. 

A gyenge ember mindenkit megpróbál lehúzni a saját szintjére. Fröcsög, mocskolódik, kötözködik, szurkálódik. Hibáztat, címkéz, másokra mutogat, károg, panaszkodik, rosszindulatúskodik, miközben az erős, határozott, intelligens ember szerepében tetszeleg. Hogy is szokták mondani? Ja igen, felfelé nyal, lefelé tapos. Képtelen elfogadni a "másságot". Azt, hogy az ő világnézetén kívül még ezer másiknak is lehet létjogosultsága és, hogy valójában egyikünk sem tudja a tutit, mindannyian a zavarosban halászgatunk csupán. 

A gyenge ember hatalmat akar. Minden és mindenki felett. Mert retteg attól, hogy, ha nem nála van a kontroll, újra megsérülhet. Mert sérült, ez biztos. Aki gyűlölködik, azt bántották. És ezért ő is ártani akar. Nem tudja, hogy semmilyen bosszú, semmilyen mások ellen elkövetett aljas húzás sem lesz képes csillapítani a lelkében tomboló haragot. Nem tudja, hogy nem az az erős, aki képes bántani másokat, hanem az, aki felül tud emelkedni a saját fájdalmain. 

Az erős ember nem bánt másokat. Akkor sem, ha nincs rendben önmagával, ha cipelnie kell a sorsát, ha égeti a lelkét a fájdalom és akkor sem, ha épp gyűlöli magát. Bármilyen kudarc, kín és csapás éri, tudja jól, hogy egyedül ő csillapíthatja a saját fájdalmát, amit csak úgy képes megtenni, ha befelé figyel. Ha feldolgoz, megemészt, félretesz, megbocsájt, elnézi a saját és más emberek gyarlóságát.

Nem bánt másokat, mert tudja jól, hogy a haragja őrizgetésével csak beleragasztja magát az adott helyzetekbe és húz maga után olyan embereket, akiknek semmi keresnivalója az életében. 

Az erős ember elfogad, megért, átértékel, megbocsájt, nyitott szemmel jár, nem ragaszkodik eszmékhez, nem fröcsög, nem utálkozik és nem gyűlölködik. Mert tudja jól, hogy a gyűlölködés a gyenge emberek fegyvere és, hogy

nem az az erős, aki mások felett akar uralkodni, hanem az, aki saját magán.

Ha tetszett a bejegyzés, oszd meg másokkal is. 

Továbbiakért kövesd a Lélekhatár blog Facebook oldalát.